14 évvel később: gondolatok

Hát sziasztok.

Immár tizennégy éve annak (ez még így, leírva is hihetetlen nekem), hogy tizenhét éves fejjel, egy szál magamban, nyelvtudás nélkül nekivágtam Japánnak, hogy egy évig ott éljek cserediákként.

Mit is mondhatnék, az élmény gyökerestül megváltoztatta az egész életemet. Megtanultam japánul, rengeteg barátra tettem szert, és olyan dolgokat vettem át a japán mentalitásból, amik, azt hiszem, végig kísérni fognak utamon. A szemem előtt kinyílt a világ, az élet tele lett izgalmas lehetőségekkel.

Azóta sok minden történt, persze. Visszamentem a Márai gimibe kassára, ahol még két évem volt érettségiig. Ezután Budapestre, az ELTÉre felvettek japán szakra, de azt végül abbahagytam pár év után. Ösztöndíjjal fél évig tanultam Indonéziában, voltam Ausztráliában, egyedül stoppal bejártam egész Thaiföldet és Kambodzsát. Voltam Kinában, majd újra Japánba mentem, ahol összesen 5 újabb hónapot töltöttem, ezúttal munka keretein belül. Nepálban másfél hónapot töltöttem, itt egyedül vágtam neki a Himalájának. Majd észak-Indiában, Sikkim államban meglátogattam egy régi cserediáktársamat, a blogon említett indiai lányt. Voltam Olaszországban, Hollandiában, majd a Fülöp-szigetekre vitt a sorsom, ahol egy teljes évet töltöttem. Itt elvégeztem egy búvármester-tanfolyamot és megírtam életem első regényét. Londonba vitt aztán az utam, itt újra megspóroltam elég pénzt ahhoz, hogy tovább menjek. Indiában elvégeztem egy jógatanár-tanfolyamot, ezután még valamennyi időt töltöttem Balin, Thaiföldön, Kambodzsában és Malajziában, mielőtt újra haza, majd újra Londonba mentem volna. Itt történt, hogy megismertem életem szerelmét, akivel közösen elkezdtünk akrojógázni. Nem sokkal később a C*vid miatt bezárkózott a fél világ, így én is leragadtam itt pár évre. A barátom végül otthagyta 18 évnyi tűzoltó karreirjét, majd együtt kiköltöztünk Balira, ahol immár két éve élünk és akrojógát tanítunk.

Természetesen a fentiek mind csak az életem izgi részei néhány mondatba belesűrítve; rengeteg más dolog is történt, mind negatív és pozitív élmények, csakúgy, mint bárki mással.

A blogomat visszaolvasnom és ilyen módon végigkísérnem egy évnyi személyiségfejlődésemet értékes lecke volt a számomra, és csak megerősítette bennem, hogy az egyetlen tartós dolog a világon bizony a változás. A cserediákévem elején olyan furcsának tartottam mindent: a szokásokat, a hajlongást, minden egyes japán ételt és italt: a cukormentes teákat (még a mekiben is!), a matchát, a nyers halas ételeket, a babból, rizsből, és/vagy édesburgonyából készült hagyományos édességeket, a nyálkás kajákat, például a nattót (japán hírhedt, büdös, nyálkás erjesztett szójababja), a wasabit, az “osenbei”-t (afféle sós harapnivalók), a teaszertartásokat, az épületeket… az év végére viszont a barátaim túlnyomó része angolul nem beszélő japán volt, akik gyakran mondogatták nevetve: フローラは日本人より日本人！ (“Furoora wa nihonjin yori nihonjin!”), ami annyit tesz: “Flóra, te japánabb vagy, mint a japánok!”. Idő közben ugyanis nem csak hogy elfogadtam a fenti “furcsaságokat”, de mondhatni megszállottuk lettem: egyszerűen imádtam mindent, ami japán. Ezen kívül – s ezt a Rotarynak, az Aikokunak és a pótcsaládjaimnak köszönhetem – olyan kulturális tevékenységegben vehettem részt, amit maguk a japánok is ritkán csinálnak, például a kabuki színház látogatása, a Japán körüli út, a yukata-varrás, teaceremónia, hagyományos kalligráfia-órák, és még sorolhatnám.
Míg cserediákságom előtt az iskolában átlagos tanuló voltam, hazatértem után éltanuló lettem, s már az izommemóriámba beépült a hajlongás: folyton így köszöntem, és köszöntem meg mindent; jókat is nevettek rajtam mások.

Mindezen különleges élmények megélése közben szépen lassan ráébredtem, hogy a világon nem csak egyetlen út van, nem csak egyetlen életszemlélet, gondolkodásmód, etikett, történelem; nem csak egyetlen igazság van, de még csak a helyes és helytelen fogalma is gyakran más mindenhol, a szépségideálok és trendek is különböznek. És mégis, mindamellett, hogy ezen az egy szem bolygón mennyi de mennyi különböző világ létezik, valahogy mégis ugyanolyan emberi problémákkal küszködünk a Föld minden táján.

Ami azt illeti, irigylem a 17-18 éves önmagamat. Nem azért, mert fiatalabb voltam – semmi pénzért nem mennék vissza az időben. De imádom, ahogy akkor írtam. Persze itt nem csak az írásról van szó: az ugyanis az egész élethez való hozzáállásomat tükrözte. Gyakran írtam szarkasztikusan, megjátszott arroganciával, olyan humorral, amit egyesek értettek, mások nem. Úgy gondoltam, hogy ha megmagyarázom, hogy valamit csak viccből mondtam, az már nem vicces, és nem igazán érdekelt, ha valaki szó szerint vette a szavaimat és ezért elítélt. “Az nem az én bajom,” gondoltam. Egyszóval, egyáltalán nem vettem magam komolyan.

Gyakran hallom, hogy ha folyamatosan mindenkinek próbálunk megfelelni és egyszerre mindenki kedvében járni, végül senkiében sem fogunk. Ezt akkor valahogy, ha tudat alatt is, megértettem. De az évek során ezt a meggyőződésemet a social media világában valahol elvesztettem. Mások posztjai alatt az ítélkező kommentárokat olvasva elkezdtem félni az internet világában létező féktelen gyűlölettől. Ezért fokozatosan egyre kevesebb olyan dolgot kezdtem mondani, amit bárki is félreérthetett volna, ami bárkit is feldúlhatott volna. És egyre több olyan dolgot mutattam, amit szerintem a világ látni akart, és nem feltétlenül, amit szívből mutatni akartam.

Ennek az eredménye az lett, hogy manapság már igencsak keveset alkotok. És bár a jelenlegi életemet igen boldognak mondhatom, ezt a részét szomorúnak tartom. Mióta az eszemet tudom, az életem az alkotásról szólt, és szeretném, ha sokáig arról szólna még. Művészként fojtogató tud lenni, amikor a társadalom megpróbálja korlátok közé gyömöszölni a képzelőerőnket. De amikor megmutatjuk valós önmagunkat, azokhoz szólunk, akik valamilyen formában velünk egy cipőben járnak.

Ezért próbálok magamon változtatni: ezt szent célommá tűztem ki. Tudom, a 17 éves énem elmondhatatlanul büszke lenne rám már így is, de még boldoggá szeretném őt tenni és megtisztelni azzal, hogy önmagam leszek akkor is, ha ez valakiknek nem tetszik. Hogy be fogom fogadni a jószándékú építő kritikákat, de a rosszmájúság, a gyűlölet nem fog megérinteni – azaz, inkább üzemanyaggá fogom változtatni, hogy előre vigyen. Hogy nem fogok soha elkényelmesedni, mert mi, emberek képesek vagyunk nehéz dolgokra. Hogy lesz újra bátorságom ahhoz, hogy egyesek ne kedveljenek. Mert egyszerűen ez az élet rendje, és egyébként sem számítok igazán. És milyen felszabadító is ezt tudni.

Hmmm.

Mostanság nem tudok rendesen aludni, és sok idióaságon gondolkodom. Valamiért időpazarlásnak tekintem az alvást. És mivel itthon sokkal értelmesebb dolgokat tudok csinálni mint az iskolában, ezért inkább ott alszom ki magam. Szóval kész vámpír lettem. Most is épp hajnali egy van errefelé, de úgy döntöttem, írok egy röpke bejegyzést.

Az elmúlt pár napom jó volt. Elmentem a pótapámmal és az egyik fiatalabb haverjával szteptánc-fesztiválra. Amit ott éltem át, sajnos nem tudom leírni. Próbálom én, de nem tudok elég gyönyörű szavakat találni rá. Az elejétől a végéig libabőrös voltam. Az egyik kedvenc részem az volt, mikor két öreg bácsika kivonult a színpadra és elkezdett énekelni. Állítólag valami hírességek voltak. Mikor már öt perce dalolásztak, azon kezdtem morfondírozni, hogy ezek mi a fenét keresnek egy szteptánc-fesztiválon, de aztán olyan eszméletlen szteppet vágtak le, hogy szó szerint tátva maradt a szám.

Tulajdonképpen az a napom elég rohangálós volt: rögtön a fesztivál után egy valamiféle orvosi partira mentem Ginzába, ahova a mai napig nem tudom, hogyan jutottam be. Ez nem Rotarys akció volt, sőt, még a pótapámnak sem voltak ott ismerősei. Rejtély. De mindegy is. Reinával, a kedvenc iskolatársammal mentem. Ezen a partin nagyrészt középkorú hímek voltak, ami annyira nem is volt unalmas, mert tömegestül jöttek hozzánk beszélgetni, és ingyen volt a kaja és pia.

Közben élem a szokásos életem: reggel elmegyek suliba aludni, Reinával járunk a Mekibe zabálni és elhízni, a többi cserediákkal (bár mostanság inkább magányos farkas vagyok) pedig járjuk Tokió neonfényes részeit és szórakozóhelyeit. Túlságosan ideszoktam már. Az utcákat róva próbálom magamba inni ezt az egész várost és népét. Rossz arra gondolni, hogy nemsokára eltűnnek ezek a szagok, amiket egész tüdőmmel szívok magamba, a velem szembe jövő arcok milliói, amiket annyira próbálok megjegyezni. Legszívesebben az egész országot magamhoz ölelném és nem is engedném el soha. A mosolygós fejek, a japán lányok vékonyka hangja amint épp egy-egy boltba invitálnak be, az ovisok kicsi egyenruhákban és parányi kalapkákban, akiket legszívesebben desszertnek ennék meg megcukrozva és kis szamócákkal körítve. És még annyi mindent sorolhatnék fel. Mindegy is. Tudom, hogy ebben az utolsó két hónapban kellene a legjobban kitombolnom magam, hisz’ minél tovább kerülök az év végéhez, annál kevesebb a valószínűsége annak, hogy hazaküldenek, ha esetleg rossz fát tennék a tűzre. Muhaha. De manapság, akármennyire is igyekszem, nem mindig sikerül kihasználni minden percét az ittlétemnek. Egy idő után mindig magambazuhanok. Nem akarom, hogy menjen az idő. Nem akarom, hogy egy idő után majd Tokió is felsorakozzon arra a képzeletbeli porlepte polcra, ami alá az “olyan volt, mint egy álom” címke van ragasztva. Mintha nem is én hagynám itt Japánt, hanem Japán hagyna engem egyes egyedül a nagyvilágban.

Most így érzem magam. Nem is értem, miért írtam ezt le ide, de ha már leírtam, hát legyen.

Legyetek jók, és jó éjt!

Egy látogató és egy Japán körüli út

Csókolom!

Tudom, megígértem, hogy rendszeresebben írok majd, de meg van rá az okom, hogy nem írtam. Szóval, úgy egy héttel az utolsó bejegyzésem után nagyban leültem a géphez, hogy “na, most írok a blogra”, de megzakkant a caps lock. Komolyan mondom, úgy kapcsolódott ki-be, ahogy éppen kedve szottyant, az én idegeimet meg ezzel teljesen tönkretette. Így ment ez hetekig, szóval nem tudtam írni. Aztán, egy szép napos március végi estén, amikor már az apukám is itt volt (mert bizony eljött, de arról majd később), egyszer csak fogta magát a caps lock, és megjavult. Na, mondom, jó.

Azóta meg eléggé elfoglalt voltam – miután az apukám elment, volt egy pár nap szünetem, ami alatt ki-be kellett pakolni a bőröndömből, mosni meg ilyesmik, aztán már mentem is a Japán körüli útra. De erről is később.

Persze ha tényleg nagyon nagyon akartam volna, tudtam volna a blogra is időt találni. De igazából úgy gondolom, hogy már mindent tudtok, amit tudnotok kell az ittlétemről, és bár még mindig vannak nagy meglepetések, beleszoktam a tokiói mindennapokba, és kábé olyan életet élek itt, mint bárki más. Erről az életről meg nem hinném, hogy túl érdekes lenne Nektek olvasni. Viszont a jó hír az, hogy mostanság történtek nagy dolgok!

Ami még a februárból említésre méltó, az az, hogy elmentem a hajdani pótanyámmal (mert már új van. Később.) Yokohamába, hogy megnézzük a Macskák c. musicalt. Az előadás nagy élmény volt. Egy egész színházat építettek fel csupán emiatt az egy darab miatt, szóval itt minden kis részlet a Macskákról szólt. A színház egész beltere volt maga a díszlet, ami, bár szemétdombot ábrázolt, kápráztató látványt nyújtott. Hogy még jobban beleéljük magunkat a helyzetbe, a szemétdarabok mind jóval nagyobbak voltak a kelletüknél – a falon csüngtek óriás, kopott súrolóporos flakonok, ormótlan gyűrött sörösdobozok, bazinagy megunt könyvek és újságok, fémdarabok, hatalmas kilyukadt labdák, túlméretezett régi gyermekjátékok és hangszerek, rongyok, stb. Minden egyes részlet hibátlan és gyönyörű volt, a megvilágítás, a színészek, a dal, a tánc, a smink, a jelmezek… Minden jelenet szemetgyönyörködtető volt, a trükkök is látványosak és bámulatosak voltak. Bár még mindig nem igazán értem a lényegét a történetnek, egyszerűen elbűvölő volt az egész előadás.

Egyébként, visszagondolva a februárra, alig emlékszem valamire. Bizonyára nem történt semmi fontos. A családdal nagyszerű volt a kapcsolatom. Az akkori pótapám (úgy 65 éves) egy vicces, jószívű ember, a pótanyámmal meg vacsora után mindig órák hosszat beszélgettünk. Annyira szabad és jó volt a kapcsolatunk, hogy úgy viselkedhettem náluk, mint otthon: kedvem szerint adtam ki “érdekes hangokat”, dalolásztam, táncoltam, amikor épp rámjött az ötperc. Ilyenkor a pótanyám nagyokat hahotázott és megdícsért, hogy szépen éneklek (akkor is, mikor épp egy férfi operaénekes hangját imitáltam), a pótapám meg csak a maga módján elnézően mosolygott. A pótnővéremmel úgy háromszor találkoztam a négy hónap alatt, mert ő máshol lakik, de amikor együtt voltunk, mindig sokat beszéltünk és nagyokat nevettünk. Az idősebb pótbátyámmal szinte csak köszönőviszonyban voltunk, de ahányszor láttam őt, mindig sunyin vigyorgott. Arra gyanakszom, hogy egyszer tanúja lehetett az “ötpercemnek”. A fiatalabbik pótbátyámon meg mindig annyit röhögtem – őt korábban már említettem a hozzám hasonló kígyótáncot lejtő feje kapcsán. Ezt az embert rejtély lengte körül – igazából mai napig sem tudom, hol lakott (a mi házunkban-e vagy sem). Néha láttam éjnek évadján, hogy ég a villany a szobájában, de a házban valahogy mindig elkerültük egymást. Viszont ahányszor találkoztunk, annyiszor sikerült halálra ijesztenem. Egy ízben azért ijedt meg, mert azt hitte, hogy egy nagyra nőtt macska vagyok, ami kaját keres a konyhában. Ilyen eseteknél ő női sikolyt hallatott, majd leült és zihált, annyira megrémült. Nagyon kedves, csupa szív emberek, és ha nem a japán etikett, hát halálra ölelgettem volna mindet egy szálig.

Aztán jött a március. Tizenharmadikától huszonharmadikáig itt volt az apukám, akivel ez alatt az idő alatt egy hotelben szálltunk meg, viszonylag közel a központhoz. Jó volt erre a tíz napra egy kicsit kirúgni a hámból – ugyebár ekkor nem voltak rám érvényesek a Rotary szabályai, amit a japánok mindig annyira betartatnak velem. Apukámnak igyekeztem mindent megmutatni Tokióból, amit szerintem érdemes. Elmenünk a kedvenc helyeimre – Shibuya, Shinjuku, Harajuku, Akihabara – , és mivel atyám inkább a történelem és a kultúra iránt érdeklődött, elmentünk Asakusába (ahol régi templomok és épületek vannak, meg egy hosszú-hosszú sor sátor tele szuvenírekkel – jól be is vásároltunk itt), a Tokyo Edo múzeumba Ryougokuban, Kamakurába (ami a hatalmas ülő buddha szobráról hires – ide Takako kísért el minket), és egyszer még kabukiba is (a japán színház). Az apukám ittléte alatt a Rotaryval is eljutottunk érdekes helyekre és nemmindennapi emberekkel ismerkedtünk meg.

Miután édesapám elment, következett, mint már mondtam, egy pár nap szünet, mialatt kipakoltam a bőröndömből, kimostuk a ruháimat, aztán megint bepakoltam, hogy 27-én elinduljak a Japán körüli útra!

Nem is tudom, mit meséljek erről az útról. Soroljam fel a helyeket ahová elmentünk? Nos, Japán leghíresebb helyeire sikerült eljutnunk, olyan helyekre, ahová a japán haverjaim nagy része be sem tette még a lábát – Hiroshima, Nagasaki, Nara, Nagoya, Miyajima, Osaka, Fukuoka, na és persze Kiotó. Egy álom volt az egész. Nem csak, hogy egy hétig gyönyörködhettünk Japán legszebb tájaiban, de ez volt az utolsó egy hét, amikor a többiekkel is úgymond igazán együtt lehettünk. Ugyanis már május elejétől kezdenek lassacskán hazaszállingózni a cserediákok. Szomorú erre gondolni. De szerintem elég jól kihasználtuk azt az egy hetet együtt, még ha csak egy hét is volt. Minden nap buliztunk a szobán, és lényegében buli volt a buszban töltött napi hat-hét óra is, na meg a nézelődés ezekben a régi városokban.

Volt ez a majdnem egy hónapos tavaszi szünetünk, és kicsit elkényelmesedtem, mert még annyira sem voltak kötelességeim, mint eddig. Amikor nyolcadikán elkezdődött az iskola, jobban mondva a tanév (gyors történelmi háttér: itt az iskola áprilisban kezdődik és három szemeszter van, és három nagyobbacska szünet – egy a téli, egy a tavaszi és egy a nyári. Szóval most vannak új, mit sem sejtő elsős diákocskák, muhaha), kétszer is beteget jelentettem és így sikerült kibújnom a suliban-punnyadás súlyos terhe alól. És itt jön az, hogy “ne fesd az ördögöt a falra”.

Mivel még az új órarendem nem volt kész, ma is a cserediákoknak kiszabott szobában, a fejemet az asztalra hajtva szunyókáltam. Ilyenkor, valami rejtélyes oknál fogva mindig elzsibbad a lábam. Ma is ez történt, szóval arra ébredtem, hogy a lábam meg van halva és hideg van. Még mindig félig alva feltápászkodtam, hogy bekapcsoljam a légkondit, és mivel nem éreztem a lábam, azt sem tudtam, hogy a talpamon állok-e. Egy kis szünet, valami gyanús fájdalom a jobb bokám környékén, és egy pillanatra rá arra eszméltem, hogy gyakorlatilag a sípcsontom végződésén állok, a lábfejem meg természetellenes szögben van kicsavarodva. Mondom, már csak ez hiányzott.

Persze eszem ágában sem volt az iskolám gyengélkedőjére menni, inkább végigsántikáltam a napot és délután kétségbeesetten hívtam a pótapámat, hogy jöjjön értem és csináljon velem valamit. El is mentünk a kórházba, megröntgenezték a lábam, és az orvos közölte velem, hogy jó lenne begipszelni, és akkor majd mankóval tántoroghatok el mindenhová. Mivel én határozottan elutasítottam ezt a lehetőséget, valamilyen számomra ismeretlen elektromos kezelést ajánlott, plusz adott egy kemény, vastag szalagot, amivel be kell kötnöm a lábam, ha megyek valahová, meg valamilyen kenőcsöt. Természetesen az iskolából nem írt ki, de bezzeg azt megtiltotta, hogy bulizni járkáljak. A kulcsomat is jól otthagytam a kórházban, remélem, meglesz, mert különben nekem annyi. Itthon meg majdnem leégett az orrom. Azt hiszem, ma bal lábbal kelhettem fel, általában nem vagyok ennyire szerencsétlen. Az is megfordult a fejemben, hogy a ma reggeli pasi átkozott el, aki mindenáron el akart vinni valahová, és miután sorozatban elutasítottam a vacsora-, ebéd-, kocsmázás- és reggelimeghívását is, sőt, még a telefonszámomat sem voltam hajlandó megadni, valamit a bajsza alatt morogva otthagyott.

Még egy gyors beszámoló az új és régi családdal kapcsolatban. Április hatodikán költöztem az újhoz, és ötödikén volt egy búcsúvacsi a régivel, ahova összegyűlt a család mind az öt tagja, plusz én. Jól bevacsoráztunk, aztán kreáltam egy köszönő-beszédet, mondván, hogy mennyire hálás vagyok nekik amiért kedvesek voltak és jól törődtek velem, mert sok cserediáknak megkeseríti az ittlétét egy rossz pótcsalád. Persze ez mind csak egy töredéke mindannak, amit mondani akartam nekik, de nyelvtudás híján nem tudtam mindent szavakba önteni.

A jelenlegi pótapám egy jóképű negyvenes zenész, aki valójában egyedül él, de mivel most én is nála lakom, az anyjának is ide kellett költöznie a szabályzat miatt. Így élünk hárman egy kis lakásban, ami nagyon otthonos, és már jól berendezkedtem. Biztos furcsa szegény pasasnak, hogy nőuralom van és hirtelen ilyen sok lányos cucc jelent meg a lakásában. Egyébként nagyon jól kijövök mindkettőjükkel, és már a család több tagjának is be lettem mutatva: a pótnagyapámnak és a pótapám nővérének is, akinek van egy szép nagy kutyája. Mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoznak késő estig, ezért minden nap suli után először meg kell ott mutatkoznom, és csak akkor mehetek haza. Ilyenkor meg is kell sétáltatnom a kutyát, ami, bár csak egy éves, két lábra állva majdnem olyan magas mint én, és ami a sétáltatást illeti, helyesebb lenne azt mondani, hogy inkább ő sétáltat engem. Vagyis én repülök mögötte.

Na, most ennyi az újság, a lábam sajog és már három hónap sincs hátra. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy el kell mennem, de nem győzöm hangsúlyozni: nem amiatt, hogy haza kell mennem, hanem azért,  mert innen kell elmennem.

Na pá!

A vége felé

Üdv!

Ismét az elnézéseteket kell kérnem, amiért bokros teendőim miatt elhanyagoltam a blogot. Őszintén remélem, hogy ez volt a legnagyobb szünet.

Elkezdeném tehát taglalni az elmúlt másfél hónapomat.

A decemberem nagyon mozgalmas volt. Emlékeztek arra a valakire, aki még év elején szégyenlősen bejött a szobámba és adott nekem egy angolul írt levelet? Nos, huszadikán vele mentem vásárolni egy hatalmas plázába. Jól bevásároltam, de a konverzációk nagyon lassan mentek, mivel ő mindenáron az angolt akarta gyakorolni, és mint kiderült, nem sokat ért a nyelvből – egyfolytában a kezében volt az elektromos japán-angol szótár és mindig abba pötyögte be, amit mondani akart. Egy idő után már nagyon kínos volt a dolog, viszont örülök neki, hogy eggyel több barátom van a suliban.

Huszonharmadikán volt a cserediákok karácsonyi bálja, ahová rengeteg ember eljött – cserediákok az én distriktemből meg a másik tokiói distriktből is, és sok-sok rotextag. Egy gyönyörű, hangulatos kis tetőtéri klubban gyűltünk össze, fáklyafényes, széles terasszal. Nagyon sokan voltunk, és ismét sikerült meglepniük: egyszer csak kihívtak a reflektorfénybe és elémtoltak egy csillagszóróktól szikrázó tortát, majd mindenki elénekelte a Happy birthdayt és sorban felköszöntöttek. A hangulat nagyon jó volt, igyekeztem a legtöbb emberrel összeismerkedni, csak sajnos korán véget ért a buli a cserediák-szabályzat miatt.

A karácsonyom nem is lehetett volna semmitmondóbb. Olyan volt, mint bármely másik nap. Összejöttünk a csajokkal (Erika, Noémie, Hana és én), és szétnéztünk Ikebukuróban, egy boltokkal, restikkel és bárokkal teletömött neonfényes részén Tokiónak. Kajáltunk, purikuráztunk, hülyéskedtünk, de igazság szerint azon a napon rámtört egy párszor a honvágy. Eszembe jutottak Kassa behavazott, barátságos kis utcái, a Főutcára minden éven kiállított hatalmas karácsonyfa és az előtte sorakozó, forraltbort, édességeket és meleg kaját kínáló faházak, amik körül mindig rengeteg nép nyüzsgött. És persze a családom, amivel karácsony idején minden éven végiglátogattuk a rokonságot, a karácsonyfadíszítés… De, mit panaszkodom, ezért az évért bármilyen áldozatot érdemes meghozni.

December végén ellátogattak Japánba Erika szülei és unokatestvérei. Én alig vártam, hogy találkozzam velük, és mint kiderült, ez kölcsönös volt. Először Shibuyában találkoztunk, és a fogadtatás is meglepően meleg volt – amint megláttak, megölelgettek és össze-vissza csókolgattak. Normális esetben ez nem lenne olyan meglepő, csak épp elfelejtettem, hogy máshol mennyire fontos az embereknél a testi érintkezés is. Az év utolsó napjaiban tehát főleg velük lógtam, és nagyon jól éreztem magam. Még az is, hogy folyton pergő nyelvvel hadartak portugálul, szórakoztató volt.

A szilveszter (japánul: shougatsu) érdekes volt. Egyáltalán nem hasonlított az otthoniakhoz, itt egy régi buddhista szokást tapasztaltam meg. Helytelenül ítéltem meg az előző posztomban a Sakuma-családot, akikről valamiért nem hittem volna, hogy szilveszterkor imádkozni mennek. De éjfél előtt kocsival elindultunk egy buddhista szentélybe, Roppongihoz közel. Mint később kiderült, azért mentünk ilyen messzire, mert a pótapám felmenői mind ide jártak a shougatsu idején. A szentély gyönyörű volt, a bejárat előtt hosszú sor kígyózott. Belül sok kis furcsa építmény volt, szobrokkal, perselyekkel és kolompokkal ellátva. Sorban ezek elé kellett járulni, megköszönni az előző évet és jó szerencsét kérni az elkövetkezőhöz, pénzt dobni a perselybe és meghúzni a kolompot. Beszereztem itt egy pár babonás cuccot – egy kis sárga borítékot, amiben van egy pénzérme: azt vallják, hogy ha ezt mindig a táskádban hordod, sok pénzed lesz. Eddig nem jött be. Plusz kaptam a pótszüleimtől egy vicces kis mogorva képű piros szobrocskát, aminek a szeme teljesen fehér. Nekem kell megrajzolnom a pupilláját és közben kívánni valamit.

Január első reggelén a szűk családi körrel koccintottunk és királyi módon bereggeliztünk. Ez után nagytakarítás következett – az egész konyha és tévészoba, a kis buddha oltárral együtt meg lett tisztítva. Rám csak a saját szobám volt bízva. Másnap nagy családi összejövetel volt. Ezt igazából nem vettem komolyan, azt hittem, hogy maximum heten leszünk összesen, így aztán rendesen meglepődtem a másodika reggeli látványtól. Égnek álló hajjal, smink nélkül és pizsamában állítottam be a tévészobába, ahol a szoba mellett lévő helyiségtől elválasztó tolóajtók el lettek távolítva, így a két helyiség egyetlen nagy szobát alkotott. Az emberek sorra jöttek és végül úgy húszan lehettünk. Gyerekek, felnőttek, idősek és egy kisbaba is. Az asztalok össze lettek tolva és roskadásig tele lettek pakolva étellel-itallal. Ez a lakomázás kábé olyan volt, mint a japán változata az én gyerekkori nagy családi összejöveteleimnek. Örültem neki, hogy ennyire kivettem a részem egy ilyen fontos családi akcióban, nem is beszélve arról, hogy mennyi érdekes embert megismerhettem. Szeretem ezt a családot – lazák és viccesek és látszik, hogy mennyire szeretik egymást.

Január elején a pótapám elvitt teniszezni és bowlingozni egy pár családtaggal és haverjával. A tenisz nem ment nekem valami jól, a bowling bábukat viszont sikerült néha véletlenül ledöntenem. Végül arra is sikerült rávennem az öreg pótapámat, hogy csináljunk együtt purikurát. Vicces nap volt.

A következő héten részesültem eddigi ittlétem egyik leggyönyörűbb és legemlékezetesebb élményében. A családdal elmentünk egy kabuki-színházba, nevezetesen a Kabuki-zába, ami Tokió egy gazdag negyedében található, Ginzában. Node nem akármilyen színház az! Az épülete pompázatos és hatalmas, ami pedig a színdarabot illeti, úgy öt órás lehetett (egy pár kis szünettel és egy nagy vacsora-szünettel). Hagyományosan minden szerepet férfiak játszanak, és történelmi eseményeket vagy legendákat adnak elő. A fülemben egy kis fülhallgató volt, amin át szüntelenül mormolta a szöveget az angol csajszi, lefordítva a mondatokat és magyarázva az eseményeket. Egy szünet alkalmával a hang elmagyarázta, hogy a kabukiban nincs improvizálás és olyan sincs, hogy valaki elfelejtse a szöveget – a színpadon minden és mindenki centiméter pontossággal a helyén van. A színdarabban nem a történet a lényeg, mert azokat általában már minden japán ismeri, hanem inkább az, hogy az előadás szemet gyönyörködtető legyen. A darabban apró részletek is sokat mondóak, például a pipa használata – abból, hogy a szereplő hogyan szívja, gyújtja meg vagy épp üríti ki a pipát, következtetni lehet arra, hogy mit érez. És igen, az előadás valóban szemet és fület gyönyörködtető volt. A díszlet gazdag és pompás, a színészek bőre mind vastagon fehérre festve, a háttérben különböző érdekes hangszereken, dobokon játszanak és énekelnek a zenészek, a jelmezek meg egyenesen fényűzőek voltak. Az egyik jelenetben a gésát játszó színész tízpercenként más kimonóban jelent meg a szinpadon, és úgy táncolt a közönségnek, ami fejvesztve ujjongott az effajta fordulatoknál – úgy gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől.

Egyik napon az iskolai cipőmben szúrt valami. Kiderült, hogy egy levélke egy elsős lánytól (én másodikos vagyok), amiben bemutatkozik és közli velem, hogy a barátom szeretne lenni. Ennek az ártatlan levélkének az lett a vége, hogy mára sülve-főve együtt vagyunk. Együtt megyünk és jövünk suliból, bolondozni járunk mindenféle plázákba és városzrészekre, moziba megyünk, vagy csak épp beülünk egy kávéra. Amikor meg nem vagyunk együtt, akkor is mailekkel bombázzuk egymást.

Egyik napon elmentem a pótanyámmal 3D moziba (életemben először, és nagyon tetszett), egy másik napon meg meglátogattuk a családdal Moriyamáékat. A nyomós indok az volt, hogy az egyik decemberi bálon sok játékot kaptam, amikre én nem igazán szorultam rá, ezért úgy gondoltam, lepasszolom a gyerkőcöknek. Igen nagy volt az öröm – Yuike mindenáron velem együtt akarta kipróbálni az új játékokat, és végül meg is bántam amiért beadtam a derekam, mert egy óra játszás után is úgy tűnt, hogy egyre jobban és jobban élvezi a dolgot. Rurike is megnőtt – apukám szerint olyan a feje mint egy hordó (mindezt persze a lehető legjobb és legcukibb értelemben). Nos, a haja legalábbis megnőtt. A vacsora bőséges volt, és sokat beszélgettem Moriyamáékkal.

Az utolsó említésre méltó dolog az újévi lakoma volt egy hatalmas hotelban (kissé megkésve, január 20-án). A lakoma nem Rotarys akció volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy azt a kábé harminc jelenlévő embert mi kötötte össze. Vacsi előtt egy japán komikus szórakoztatta a népet, aztán ettünk, majd minden átmenet vagy figyelmeztetés nélkül kihívtak a reflekrotfénybe (nem értem, miért csinálják mindig ezt), aholis Szlovákiáról kellett beszélnem. Végül tombola volt, nyertem két óriási kerek sajttortát, amiből még ma is van egy kevés.

Nos, itt vagyunk immár február elején, és tegnapig fehőtlen napsütés és kellemesen hűvös levegő volt, viszont a minap épp elbóbiskoltam, és mire felkeltem, hat centis szűz hó borította a kertet. Ez valamiért arra emlékeztet, hogy elindultam a cserediákévem vége felé. Már csak öt hónap. És bár ne szaladna ennyire az idő.

Mára ennyi, gyerekek, igyekszem ezentúl rendszeresebben elnézni ide, és fenyegessetek meg valamivel, ha nem írok elég szorgalmasan. Sziasztok!

Karácsonyi hangulat

Üdv!

Tudom, tudom, az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a blogot, de most igyekszem bepótolni.

Hadd kezdjem a Rotary klubom “karácsonyi” báljával, amire december másodikán került sor. A bál előtt tisztességesen kirittyentettem magam. A bulira egy képtelenül fényűző helyen került sor, aranyszinű mintás tapétával és hatalmas festményekkel a falon, és óriási kristálycsillárok csüngtek alá a mennyezetről. A terem hamarosan megtelt az ünneplőbe bújt japán népséggel, a morajlás csak fokozódott, egy páran le is támadtak a kérdéseikkel Szlovákiáról. A pincérek hamarosan elkedztek legyeskedni körülöttünk, jöttek a mennyei fogások, miközben meglepően kellemesen elbeszélgettem az asztalomnál ülő japán férfiakkal. A desszert után már igencsak szűknek éreztem a ruhámat, annyira teleettem magam. Vacsora után kihívtak a “reflektorfénybe” és átadták a szülinapi ajándékomat (ruhák, amiket magamnak választhattam), plusz a kezembe nyomtak két hatalmas csokor virágot, amiket a régi, ill. az új pótcsaládomnak kellett átadnom hajlongva és köszöngetve (ugyanis mindkét család ott volt). Szinte vissza sem ültem a székembe, mikor következett a tombola és elsőként nyertem. De most jött csak a java! A partira érkezett egy külföldi jazz-zenekar, fantasztikus zenészekkel. Majd’ elolvadtam, mikor megszólalt a fekete énekes mélyen zengő hangja, és a japán énekesnő sem volt semmi. Na és a szaxafon!!! Valójában a zenekar tagjai egyenként is kész profik voltak, együtt meg csodálatos összhangban muzsikáltak. Nagy élmény volt. Én és egy korombeli csaj nem fértünk a bőrünkbe, úgyhogy felpattantunk és jól megtáncoltattuk a népet. A buli végén már az egész tömeg táncolt!

Eléggé elfáradtam a bálozásban, de volt egy szűkkörű afterparti is, ahol az idős japán pasasok derültükben karaokezni kezdtek, és elvárták, hogy én is énekeljek.

További fontos bejelenteni való, hogy immár hivatalosan is nagylány lettem, ugyanis december negyedikén betöltöttem a tizennyolcat. Reggel egészen szokatlan jókedvvel indultam az iskolába. Mintha az időjárás is felköszöntött volna – annak ellenére, hogy december eleje volt és aznapra még esőt is jósoltak, az égen alig úszott egy-két felhő és a nap hétágra sütött. Elég bizarr látványt nyújthattam iskolába menet, mikor a sok álmos-komor öltönyös fazon között én fülig érő vigyorral ültem a vonaton. Az iskolában aztán mindenkire ráragasztottam a jókedvemet – az osztálytársaimmal (akiknek eleinte sejtelmük sem volt arról, hogy szülinapom van) ugrándoztunk, táncoltunk és dalolásztunk. Aztán meg már alig vártam, hogy hazamenjek és elkészüljek a bulimra, amire Roppongiban került sor. Roppongiról azt hallottam—ahogy azt az előző bejegyzésemben is említettem—, hogy Tokió egyik legzüllöttebb környéke. Mellesleg a szó jelentése “hat fa”. A helyszin egy dél-afrikai bár volt, és eljött szinte mindenki, aki számit – a cserediákok nagyja, Aiko és Mei, egy outbound (japán diák, aki jövő éven indul cserediákoskodni), Nori, haverok az egyetemről (Ryuu, Shyuhei és Nishi). Rengeteg cuccot kaptam – egy csokor virágot és egy pár fülbevalót Aikotól és Meitől; egy eredeti kétlemezes Michael Jackson válogatásalbumot Ryuutől és Nishitől; egy kis plüssmacit, egy pár ezüst fülbevalót, plusz egy szőrös nyuszi alakú boldog szülinapot kívánó kártyát Noritól; egy szép nagy, rózsaszin, macskákkal diszitett összehajtható tükröt Szanditól (a cserediák Magyarországról); egy szexi női mikulásszerkót Noémitől és Kellytől (cserediákok Belgiumból és Hollandiából); egy csokor virágot, amibe egy piros párducmintás tanga volt belegyömöszölve – közös ajándék Riikától és Erikától (Finnország és Brazília, de Erika sajnos nem tudott eljönni), egy kék kötött sapit és egy pár fülbevalót Hanától (az egyetlen outbound); és még bizonyára ki is hagytam valamit. A legtöbb embernek sajnos hamar haza kellett mennie, igy főleg már csak az egyetemistákkal maradtam. Mit mondhatnék, jól megünnepeltük a szülinapomat.

Másnap volt a költözésem napja. Még a póttesóim is hazaszállingóztak, hogy elbúcsúzzanak és odaadják az ajándékaikat. Kaoritól és Maritól kaptam egy pihe-puha, jó meleg, állatkás pokrócot, Yuritól pedig egy mennyei édes illatú tusfürdőkészletet (mert tudta, hogy szeretem az édes cuccokat). Még csak félig pakoltam be, szóval mindent, amit láttam, behajítottam a bőröndbe, elbúcsúztam az immár ex-tesóktól, és uccu neki, irány a Sakuma család.

Na, tehát megment a családcsere is. És mindazon sziklaszilárd állitásaim ellenére, miszerint az előző pótcsaládom tökéletes volt, azt kell mondjam, hogy a mostani, ha lehet, még tökéletesebb. Egy régi házban lakom, nagy kerttel, az iskolámtól kicsit messze (egy óra az út, a gyaloglásokat beleszámitva). Ennek a háznak vannak misztérikus részei, ahol még soha nem jártam – pedig bizony már két hete itt lakom! Van egy szellem is, tök jól összehaverkodtunk. Ez a ház félig-meddig hagyományos japán stilusú. A földszinti tévészobában alacsony asztal van és nincsenek székek, a falon pedig portrék csüngenek a pótapám felmenőiről (ez azért izgi, mert a pótapám eleve hatvan körül van). A későbbi felmenőkről fotók vannak, de a régebbieknél még nem volt feltalálva a fényképezőgép, így azok “csak” rajzok. Ebben a szobában van még egy buddhista oltár kis szobrokkal és parányi narancssárga lampionokkal. A pótanyám minden reggel meleg teát és rizst tesz az oltár elé, kis arany serlegekben felszolgálva.

A ház többi része kissé hideg és huzatos, a konyhába reggelenként pokrócba bugyolálva megyek. A szobám az emeleten van, itt szerencsére van légkondi, szóval kedvemre fűthetek. A szoba keskeny és hosszú, de tökéletesen megfelel – saját erkélyem is van, és annak ellenére, hogy főként japán stílusú ház, én ágyban alszom, nem pedig futonon. Semmi ellenvetésem a futon ellen, egyébként – sőt, mi több, imádom! Rögtön az első napon összegyűlt az egész família és elmentünk egy japán étterembe. Mint kiderült, három póttesóm van – egy harminchat éves nő, egy harmincnyolc és egy harmincéves pasi. A legfiatalabbat igen bírom, ugyanolyan kígyótáncot szokott lejteni a fejével mint én, és mindezt teljesen komoly arckifejezéssel. Majd’ megszakadtunk a nevetéstől, mikor rákezdett ott, az étteremben. Elég sokáig maradtunk, mi voltunk az utolsó vendégek és az étterem rögtön bezárt, miután távoztunk. Kellemes este volt!

Az első (és eddig talán az egyetlen) probléma, ami felmerült ezzel a házzal kapcsolatban, a számítógép volt. Ugyanis kábé annyira lehet régi mint a ház többi része. Egy pár napig el voltam tehát szigetelve a külvilágtól, de sürgősen cselekedtem, és egy csütörtöki napon én és az amerikai tanár elmentünk Akihabarába, hogy vegyünk egy jó kis gépet. Egy kicsit elhúzódott a dolog, de végül egy aranyos kis laptopot vettem, ami eddig remekül működik.

A szülinapom utáni hétfőn az osztálytársaim jól megleptek. Ebédszünetben az egyik lány elhívott, hogy menjünk venni ebédet. Ez egy kicsit szokatlan volt – általában én szoktam neki könyörögni, hogy jöjjön velem – de még így sem fogtam gyanút. Nagy ártatlanul megvettük az ebédet, majd felmásztunk a negyedik emeletre (mert itt van az osztályunk). Az ajtót becsukták, és mikor kopogtunk, csak azt hajtogatták, hogy várjunk még. Úgy fél perc várakozás után kinyitották az ajtót, és –

BUMM! Hangos pukkanások, egy kis füst, és a nyakamba hullott egy halom színes szalag. És közben mindenki azt ordította vigyorogva, hogy “HAPPY BIRTHDAY”. Olyan aranyosak voltak! Aztán sorra mindenki megölelgetett, és odaadták az ajándékot – egy képkeretet és egy csokor virágot. Még a kalácsárus bácsi is hozott nekem egy szép nagy lila virágot.

A következő karácsonyi buli tizenkettedikén volt. Mint már említettem az előző bejegyzésben, nem vártam túl sokat ettől az akciótól, de az igazat megvallva nagyon jól éreztem magam. Többek között idős nénik és bácsik voltak jelen, de ott volt például három lány az iskolámból is. Sajnos nem igazán tudtam velük beszélni, mert külön asztalhoz ültettek minket, no de üsse kavics. Ennek a partinak három nagyon jó része volt: a kaja, az énekesnő (a hangjára nem tudok szavakat találni, annyira gyönyörű volt), és JÖTT A MIKULÁS! Bizony, hogy jött, és hozott ajándékokat, igazi játékokat! A csomagok mögül ki sem látszottam, úgy tértem haza. Nekem nincs sok szükségem rájuk, de az az érzésem, hogy Ruri és Yui biztosan örülni fognak nekik.

Történtek rossz dolgok is. A holland cserediáklánynak bizonyos személyes okokból haza kell mennie, szóval holnap reggel repül. Még mindenki a sokk hatása alatt van, amiért elmegy – mindenki nagyon megszerette őt. Még mindig hihetetlen. Tegnap mindannyian összegyűltünk, hogy elbúcsúzzunk tőle – eltöltöttünk egy szép délutánt Harajukuban. Ma pakol, holnap hazamegy… Így már csak tizenketten maradunk.

Ma filmeztünk a suliban. A filmnézésre az iskola hatalmas, multifunkcionális termében került sor – szerintem ez a terem a méretét nézve a legnagyobb mozitermekkel is felvehetné a versenyt. Nagyon megható filmélményben részesültünk. A film címe Hachiko, és igaz történet alapján készült. Egy kutyáról szól, aki minden nap elkísérte a gazdáját az állomásra (valójában a tokiói Shibuya állomásra, bár ez a film Amerikában játszódott), és később újra kiment az állomásra, hogy fogadja a gazdáját és együtt menjenek haza. SPOILER ALERT: Egy napon azonban a gazdája meghalt, és a kutya további kilenc éven át minden áldott nap kijárt az állomásra és várta a gazdáját. Egyébként a kutyának szobrot is emeltek Shibuya állomás előtt. Olyan gyönyörű, kedves és megható film volt (pedig nem vagyok én az a bőgőmasina. Soha nem sírtam filmeken, csak kicsi koromban, mikor az egyikben egy medvét megölték a rázuhanó sziklák, és mikor Jack meghalt a Titanicban), és a szomorú részeknél az egész tömeg egy emberként kezdett szipogni. Mögöttem egy lány kissé hevesebben zokogott a többieknél, ami csak rátett a torkomban dagadó gombócra egy lapáttal – az arcom ázott és legszívesebben hangosan zokogtam volna.

Na, dióhéjben így teltek az elmúlt napjaim. Legyetek jók!

Egy költözés és egy ígéretes december

Ez most rövid lesz, ígérem!

Ugyanis a napokban semmi említésre méltó nem történt. Igaz, ma volt a kórusverseny döntője, és a végén angol szavalóverseny, amin én konferáltam. Nagyon zavaró az iskolámban, hogy mindenkit belekényszerítenek olyan dolgokba, amiben az illető egyáltalán nem jó. Például a kórusverseny. Volt szerencsém résztvenni egy párszor az iskolások énekóráin, és meg kell mondjam, kész katasztrófa. Na jó, bevallom, hogy az énektanárnőnek igazán gyönyörű, tiszta hangja van, de a diákokkal egyáltalán nem tud zöldágra vergődni. Mindig van egy része az órának, amikor minden lány sorbaáll, és egyenként éneklik el azt a bizonyos japán dalt. És igen, valóban mozog a szájuk, de bizony Isten, hogy én egy árva hangot nem hallok onnan kijönni. A tanárnő mosolyogva bólogat, de látszik rajta, hogy pattanásig feszül minden idege. És a hatvantagú kórusból is csak egy gyönge tavaszi szellő hangját tudja kicsikarni. És hogy miket művelnek ezek a “karmesterekkel”! Találomra kiválasztanak egy lányt, és mozdulatról mozdulatra beidomítják őket, hogy hogyan vezényeljék végig a dalt. A kórusnak valószínűleg fogalma sincs, hogy mire való a karmester – annyi volt nekik mondva, hogy őt kell bámulni míg énekelnek. Egyébként itt mindig a karmester alkalmazkodik a kórushoz, nem pedig fordítva.

Az angol szavalóversenyről meg már ne is beszéljünk. Bármibe lefogadom, hogy az ötszáztagú közönségből az angoltanárokon kívül senkinek sem volt halványlila fogalma arról, hogy miről beszél az illető szavaló. De még a szavalónak sem. Minden elismerésem azoknak a diákoknak, akik fejből megtanulták az ötperces szövegüket angolul, mert ugyanennyi erőfeszítéssel még héberül is beszélhettek volna. Sőt, ami azt illeti, még én és Mr Holmes (az amerikai tanár) sem értettük a szöveget, annyira erős japán akcentussal volt mondva.

Na most, félreértés ne essék! Nem a diákok énektudását, sem az iskola angoloktatását szidom (most épp nem, pedig hohó, milyen csúnyán tudnám az angoloktatást szidni!), hanem ezt a “profik vagyunk” látszatot. A lehetetlen szigort. Hogy mindenkit belekényszerítenek olyan szerepekbe, amikhez semmi közük. És hogy mindent elutasítanak, ami egyedivé tenne valakit. Hogy a tanárok milyen önelégülten pásztázzák a fegyelmezett tömeget. Elnézést, de ez az utóbbi időben igencsak feltűnt nekem és rettentően zavar, szóval gondoltam, leírom ide. Azt sem állítom, hogy minden japán iskola ilyen – nem akarok itt általánosítgatni, mert én csak a saját sulimat ismerem.

Témaváltás! December elseje van, és ez nekem valamiért hihetetlen. Nem fér a fejembe, hogy már ilyen sok idő elment. Miért érzem még mindig úgy, mintha tanév eleje lenne? Tulajdonképpen már elég közel van a félév. Az idő rohan. És ahogy elnézem a decemberemet, azt kell mondjam, hogy az csak úgy vágtázni fog.

Holnap egy Rotarys karácsonyi bulira megyek – egyre a három közül. Ha minden igaz, itt fogom megkapni a szülinapi ajándékomat a Rotarytól. Csütörtökön “nagybevásárlásra” indulok – nem ártana egy pár meleg cucc, plusz még ott van a vészesen közelgő pótcsaládváltás, ami miatt szintén kell vennem egy pár dolgot.

Pénteken pedig betöltöm a nagy, “kerek” tizennyolcat. Valamiért ez sem akar a fejembe férni. Egy év újra mögöttem van. Bár Japánban a nagy-kerek-tizennyolcnak csak annyi az előnye, hogy már megnézhetem a tizennyolcas karikás filmeket. Itt például az alkoholfogyasztás és klubokba való belépés húszéves kortól megengedett (hivatalosan). Ezzel szemben Euróbpában már nagykorúnak számítok. Egy kicsit sajnálom, hogy ezt nem otthon ünnepelhetem.

Apropó ünneplés! Egy dél-afrikai bárba megyünk, Roppongiba. Az a hír járja, hogy ez igencsak züllött környék, node üsse kavics! Különben sem zülleni megyünk oda, hanem mert Sayaka ott dolgozik, és különben sem voltunk még ott. A “Dél-Afrika” szó meg elég ígéretesen hangzik nekem. A lényeg, hogy mostanra a körülményekhez és a nem túl terjedelmes baráti körömhöz képest elég sok embert sikerült összeszednem – eddig tizenhat ember mondta biztosra, hogy eljön, és még kábé további hat embertől várok választ. Eljön egy jópár cserediák, egy-két Rotextag, Aiko és Mei, Nori, Ryuu és még két haver a Housei egyetemről.

Szombaton költözöm. Egy kicsit azért aggódom, hogy a Sakuma család miben lesz más a mostani megszokottól – mik lesznek az előnyei és hátrányai (utóbbiból egyet máris tudok mondani: kábé egy órával kell majd hamarabb kelnem naponta, mert olyan messze fogok lakni a sulitól). De nem tagadom, kell most egy kis változás.

Tizenkettedikén ismét egy Rotarys karácsonyi bulira vagyok hivatalos, de ezúttal az iskolám vénséges tulajdonosa hívott meg (olyan hajlongást kellett neki ezért levágnom, hogy még mindig izomlázam van). Ezzel a partival kapcsolatban bizonytalanok az érzéseim, de igazándiból nem probléma egy pár órát végigszenvednem akkor sem, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok, hogy egy tucat nyolcvanévessel kell ráznom holmi japán Korda Györgyökre. Kibírom.

No, ez is megvolt. A tizenkettediki karácsonyi buli után lesz még egy, december huszonharmadikán. Ezúttal azonban biztosabban tudom állítani, hogy jól fogom érezni magam, ugyanis ott csak az én korosztályom vesz részt. És amikor azt mondom, hogy “csak”, akkor úgy is értem, hogy “csak”. Ergo jót fogunk randalírozni!

És persze a karácsony. Nos, mivel a japánok nem keresztények (túlnyomórészt), ezért egy kicsit más jellegben ünneplik a karácsonyt, mint mi. Tulajdonképpen a karácsony náluk valamiféle divat-ünnep, nem hinném, hogy túl sokan ismernék a vallási jelentőségét. A japán karácsonyt leginkább az otthoni valentin-naphoz tudnám hasonlítani. Szóval, a szerencsésebb japcsik a párjukkal mennek romantikázni valamerre. A szinglik sem búsulnak túl sokáig – összejönnek a többi szingli haverjukkal és együtt buliznak. Na most, Nori ide vagy oda, én nem vagyok az a nagy romantikus típus, aki elérzékenyül a város fényeitől és a szállingózó hópelyhektől (bár nagy csoda lenne, ha havazna – még mindig csak egy szál hosszúujjú pólóban járok az utcán). Tehát reményeim szerint lesz valami jó kis házibuli, vagy valami. Node ki tudja, mi lesz addig.

Ami meg a szilvesztert illeti, még ötletem sincs, hogy hol fogok kikötni. A hagyományosabb családok ilyenkor egybegyűlnek és a vallásukat követve elmennek egy helyre, ahol jó szerencsét kérnek az elkövetkező évre. Nos, a Sakuma családot elnézve szerintem nekik eszük ágában sincs holmi szerencséket kunyerálni, de ha mégis, akkor sem hiszem, hogy ugyan ezt várnák el majd tőlem is. Azt hallottam, hogy sok fiatal úgy ünnepli az új évet, hogy – miután természetesen egész éjjel mulattak – elmennek valamilyen magas pontra és megtekintik az év első napfelkeltéjét. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a szokás eszméletlenül tetszik. Ha nem lesz senkinek ellenére, majd én is összehozok egy pár embert, hogy együtt nézzük meg az első napsugarakat.

Ezen túl meg már egyáltalán semmilyen tervem nincs. De tervezni nem jó. Plusz, ott vannak a betervezett akciók közötti üres napok, amiket majd megpróbálok valami értelmessel és élvezetessel kitölteni. Utána meg már csak alakul valahogy minden. Takako is megígérte, hogy szülinapi ajándék gyanánt elvisz majd egy élőzenés jazzbárba. Az ötlet felettéb tetszetős. Szeretem a vele töltött elmélyülten beszélgetős, jazzes-félhomályos estéket. Mindig sikerül elrugaszkodnunk a mindennapi és közönséges dolgoktól.

No, gyerekek, mára ennyi. Tudom, azt ígértem, hogy ezúttal rövidre fogom, de úgy látszik, ismét szófosásom volt.

Jóéjt!

Helyes síneken

Múlik az idő.

Három és fél hónap után még mindig alig van egy olyan nap, amire azt mondhatnám, hogy “átlagos”. Minden nap különleges, számomra legalábbis biztosan.

November tizenegyedikén volt egy ebédem a Rotaryval. Kellett mondanom egy rövid beszédet japánul – elmondtam, hogy hogy érzem magam Japánban, milyen az iskolám, hogy ízlik a japán kaja. Mindenki feszült figyelemmel kísérte végig a beszédemet, és egy emberként köszöntek, mordultak, “ó!”-ztak és nevettek, mikor mondtam valami érdekeset vagy elsütöttem egy-egy poént. Ebéd után felmentünk a szokásos kávézóba, ahonnan kilátás nyílik a városra, és megismertem a második, ill. a harmadik pótapukámat. A második pótapukám – Sakuma san – egy hatvan körüli bácsika, aki kettesben él a feleségével. Ha jól tudom, vannak gyerekeik, de ők már felnőttek és elköltöztek. Egyébként nagyon vicces és aranyos ember, azt hiszem, elég jól összehaverkodtunk a kávézóban. December ötödikén fogok hozzájuk költözni.

A harmadik pótapukám meg egy negyvenöt körüli, de sokkal fiatalabbnak látszó pasas. Ő egyenesen “kúl” – egész idő alatt poénokat sütött el, és a többi rotarys öltönyös, őszhajú bácsit meg úgy kezeli, mintha a főiskolás haverjai lennének. Végig cikizte őket, akik ezt egyáltalán nem vették rossz néven – sőt, hosszú, számomra nem egészen világos szócsatákat vívtak meg, sok-sok nevetéssel megfűszerezve. Ha jól értettem, ez a pótapuka egy kis lakásban él, és március táján költözöm majd oda, onnantól meg már végig ott leszek. A lényeg, hogy nagyon örülök, hogy ilyen jó családokat kaptam – sok cserediáktól hallok panaszokat a pótcsaládjaikra, ami rendesen megkeseríti az ittlétüket.

Tizenharmadikán eljött a nagy beszédem napja, amire – bár még ide talán nem írtam – már hetek óta készültem. Egy napon ugyanis az egyik japántanárom bejelentette, nagy közömbös arccal, hogy beszédet kell majd mondanom egy teljesen idegen iskola előtt, ami egy ötszáztagú közönséget jelentett. Közölte még, hogy a beszédet természetesen japánul kell mondanom. És mintha ez még nem lenne elég, a szövegnek hárompercesnek kell lennie. A jó benne az volt, hogy olvashattam – viszont csakis, kizárólag japán jelecskékben lehetett leírva a szöveg. Tehát ki volt adva a parancs: napona x-szer elgyakorolni a beszédet a család előtt, a tükör előtt, evés közben, ivás közben, vécézés közben, sőt, még alvás közben is. Naná, hogy eszem ágában sem volt így kinyírni a tulajdon idegrendszeremet, szóval szokásom szerint az utolsó két napra hagytam a gyakorlást. Közvetlenül az esemény előtt még be kellett mennem a sulimba, hogy elhadarjam a tanáraimnak is a szöveget, akik mind elégedettnek tűntek. Az egyik tanárral elmentünk az igazgatóhoz, hogy “elbúcsúzzak”. A kísérőm bekopogtatott, majd mélyeket hajlongva lépkedett be az irodába. Sürgető arckifejezését látva követtem a példáját. A tanár elmagyarázta az vén igazgatónak, hogy mire készülök – beszéd közben egyszer sem egyenesedett fel, végig meg volt görnyedve – , majd nekem meg kellett ígérnem, hogy igyekezni fogok a beszédemnél. Olyan érzésem volt, mintha a japán császártól kértem volna áldást a csatamezőre menetel előtt, ahonnan ki tudja, visszatérek-e valaha.

Megment tehát a nagy beszédem – mint kiderült, egy szavalóverseny díszvendége voltam. Kaptam is egy szép névreszóló kitüntetést. Mindenki nagyon kedves volt hozzám – nem győzték köszöngetni, hogy eljöttem, nem győztek dicsérgetni, hogy milyen ügyesen begyakoroltam a beszédet, a verseny győzteseinek fényképezésénél meg leültettek a csoport első sorába, középre. Végül visszatértünk a sulimba, és már csak az volt a dolgom, hogy mutogassam a kitüntetésemet – ez a rész már szerencsére nem volt nehéz.

Szombaton Ryuu partit csapott. Elmondtam neki, hogy sajnos nekem minden áldott este tízre haza kell érnem, ezért úgy döntött, hogy a bulit megrendezi reggeltől. Nyolcan voltunk – Ryuu, Nori, még két egyetemista fiú, egy egyetemista lány, Aiko, Mei (az osztályom két legkúlabb csajszija) és én. A hangulat nagyon családias volt. Az időjárásjelentésben esőt jósoltak, de még az idő is a mi oldalunkra állt – egész végig napos idő volt. Ígyhát a kertben grilleztünk, volt zene, tánc, marhaságokról beszélgettünk és sokat nevettünk. Mikor lehűlt a levegő, bementünk a házba és ott folytattuk a bulit. Sajnos nekem tízre otthon kellett lennem, de üsse kavics, így is hihetetlenül jó volt.

Az iskolám is egyre kellemesebb hely. Kapok néha leveleket, sokan elkérik a mobilszámomat és üzeneteket küldenek nekem, én meg igyekszem minél helyesebb japánnal válaszolni. Egy-két lány még plüssjátékokat is vett nekem. A szünetekben mindig egy csomót hülyéskedünk az osztályban a csajszikkal – most, hogy már sokkal jobban tudok japánul, elég sok barátom lett, akik mind gondoskodnak róla, hogy mindig jól érezzem magam.

Van az iskolában egy amerikai pasi, aki fényképész, de tanít is angolt az iskolában. Még év elején megmutattam neki a saját fényképeimet, a véleményéről érdeklődve, és ha jól sejtem, tetszettek neki. És így történt, hogy mára alakult egy igencsak szűkkörű, “privát” fényképész szakkör. Nos, ez a szakkör nem nyilvános, mint a többi, mert neki nem igazán szabadna ott holmi szakköröket indítania. Csak én vagyok benne, még egy japán diák, na meg ő, a tanár (Mr Holmes). Egyébként nagyon örülök neki – úgy hetente egyszer összejövünk, levonulunk a könyvtárba, ő meg szépen elmagyaráz minden fontos tudnivalót a fényképezőgépekről. Tehát a lyukas óráimon mindig kipróbálom a béna kis fényképezőmön, amiket újonnan megtanultam.

Manapság még a megszokottnál is később érek haza a suliból, ugyanis most egy nagy énekversenyre készülünk. Ha jól tudom, minden osztály egy külön dalt ad elő kórusban. Nekem már szerencsésen betanították a dalszöveget, és már egyáltalán nem bánom, ha este kell hazaballagnom. Sőt, még azok a kihalt utcák is izgalmasak valamitől. A levegőnek karácsony-szaga van.

Japán annyira… kedves hely. Sok helyen csak úgy ki van állítva egy-egy hatalmas tábla, egy aranyos állatkával illusztrálva, és szövegként olyanok állnak rajta, hogy “mosolyogj” vagy “légy mindig vidám”. És, mit is mondhatnék, szerintem nagyonis megteszik a hatásukat. A minap meg például csak úgy spontán megállított egy lány, csak hogy közölje, hogy milyen szépnek talál. Japánban minden nap van min meglepődni, vagy kellemesen csalódni.

Tegnap teaceremóniám volt a cserediákokkal. A szertartásokat határozottan szeretem már. Utána meg elmentem Aikoval és Mei-jel Akihabarába, ami az elektronikai eszközök széles választékáról híres. Először szétnéztünk egy pár áruházban, Aiko vett egy fényképezőt, majd elmentünk egy fantasztikus étterembe. Miután lemészároltuk az asztalunkra halmozott temérdek ennivalót, világító koktélt ittunk és meglepő módon nagyon sokat beszélgettünk (igen, japánul!).

Tehát most minden nagyon jó. Itt megtanultam kihasználni és méltóképpen megbecsülni az élet midnen kis ajándékát. A problámákat meg mindig igyekszem konfliktusok nélkül megoldani – ha nekem kell ezért “vesztesként” kikerülni valamiből, hát legyen. Már csak olyanokban szeretnék “nyerni”, amik igazán fontosak nekem. Azt hiszem, rákerültem valamiféle helyes sínekre.

Rohanó napok

Na sziasztok!

Az utolsó bejegyzésem óta annyira mozgalmasak voltak a napjaim, hogy egyáltalán nem volt időm a bloggal foglalkozni. Most végre van, tehát megpróbálom tömören összefoglalni az elmúlt napjaimat.

Nos! Múlt héten az iskolám keményen készült a sportfesztiválra, amiben én is nagyban kivettem a részem. Egyáltalán nem volt tanítás, és mindenki a különböző műsorszámokra készült. Engem beosztottak a “miio”-ra, ami egyfajta hagyományos japán tánc. Voltak még további szerepeim is a sportfesztiválon, de azok nem lényegesek. Tehát november harmadikáig keményen ment az edzés, én pedig továbbra is melankóliába esve jártam iskolába. Többek között azért, mert korábban annyit telefonáltam, hogy a hónap utolsó másfél hetében nem tudtam e-maileket küldeni és fogadni a telefonomon, és hívni sem tudtam. Tehát gyakorlatilag “el voltam zárva a civilizációtól”. Az iskolán kívül sehova sem jártam. Elsején viszont fordult a kocka.

Végre tudtam hívni, és ez valahogy mindent megváltoztatott. Azonnal kapcsolatba léptem az egyik Rotex-taggal, Yumivel, aki pár éve Magyarországon cserediákoskodott. Ő most már egyetemre jár, történetesen egy Tokióban elég híres egyetemre – azt mondják, elég nehéz is oda bejutni. Mint kiderült, ott is rendeznek sulifesztiválokat. De nem is akármilyeneket! Szóval, Yumi meghívott a “bunkasai”-ra (így mondják japánul az effajta iskolafesztiválokat), amire november másodikán, hétfőn került sor.

Vidáman tettem tehát le a kagylót, majd elkezdtem morfondírozni, hogy itt ez a mobil, újonnan feltöltve pénzzel, és különben sem volt még programom elsejére, szóval miért is ne hívjam fel Erikát? Nem fektettem sok reményt a beszélgetésbe, mert mindenki azt várja el tőlem, hogy a programjaimat legalább egy héttel előre tervezzem be, de – gondoltam – “próba-szerencse”. És így történt, hogy aznap este Shinjuku egyik angol bárjában kötöttünk ki: Erika, Sayaka és én. Sayaka egy Rotex-tag, aki nyáron tért haza a Dél-Afrikai Köztársaságból, és az egyik legkirályabb női teremtmény, akivel valaha találkoztam. Az angol bárról (HUB-nak hívják) meg tudni kell, hogy Tokióban nagyon népszerű, és a város minden fontosabb negyedében megtalálható. Shinjukuban például több is van. Ezek a bárok nagyon tetszetősen vannak berendezve, otthonosan, melegséget árasztva. A bútorok sötét fából vannak, vagy sötétbarna bőrborításuk van, a polcokon különböző palackok, hajómodellek, veterán autómodellek, apró lámpák és további kedves kis díszek sorakoznak, a falakon régi újságok, táblák különböző jelmondatokkal és illusztrációkkal, kopott tükrök. Gyér fény, sűrű füst. Ezek az angol bárok félig külföldiekkel, félig a külföldieket kedvelő, vagy kegalábbis külföldieket-nem-bánó japánokkal vannak teletömve, tehát igazán barátságos helyek. Meg is ismerkedtünk két japán sráccal (25 körül), akik, bár csajozós dumaként tüzet próbáltak kérni, nagyon kedveseknek bizonyultak. Bizony, ez nem Szlovákia, ahol azonnal rádtapadnak a nyomulós perverzek, amint rájukmosolyogsz! Nem bizony, ezekkel a fiúkkal órákat töltöttünk a bárban, és végig civilizáltan beszélgettünk különböző, hátsó szándékoktól mentes témákról, mint például a Japán és Európa közti kulturális különbségekről, egy kis politikáról, hobbikról, a cserediákok nehéz sorsáról, satöbbi. Jó kis este volt.

Másnap pedig Yumivel felkereketünk az egyetemi bunkasaira. Nos! Amint az később kideült, az egyetemek fesztiváljai teljesen más kaliberűek, mint a középiskolákéi. Itt kegyetlenül jó amatőr rockbandák nyomatták a muzsikát, olyan zenészek, akik nagyonis értik a dolgukat. A nép negyede fejvesztve ugrándozott a vad ritmusokra, míg a többi része a sátrak körül tengett-lengett. Én voltam ott az egyetlen külföldi, szóval mindenki jól megnézett magának. De nagyon kedvesek voltak. Sokan felhasználták azt, amit a külföldi kultúrákról tudnak – néhány idegen csak úgy spontán, mosolyogva kezet adott nekem (gyakran véletlenül bal kézzel), páran utánam kiáltottak egy-egy mondatot angolul, mások pacsira emelték a kezüket, vagy épp “csak-neked-csak-most” alapon féláron adták el az italokat. Yuminek később el kellett mennie, de megismertem az egyik iskolatársát, és vele töltöttem a délutánt. Nagyon kedves lány, rengeteg barátjának bemutatott. Történetesen ezen a fesztiválon ismertem meg a jelenlegi barátomat. A részletekbe most nem fogok belemenni, de a lényeg az, hogy a “pasim” japán, hokicsapat-kapitány, három egyetemet végez egyszerre, plusz egy kávézóban dolgozik, aranyos és helyes. Engem meg valami rejtélyes oknál fogva imád. Amint az kiderült, a fesztivál több napos, tehát megbeszéltük, hogy negyedikén újra eljövök. Aztán leléptem haza.

Másnap következett az iskolám nagyszabású sportfesztiválja. Bár nekem kétszáz emberrel egyetemben kellett táncolnom, mégis lámpalázas voltam, de kiderült, hogy nincs min aggódni. A műsorszám előtt szépen belebújtam a nyári kimonóba (yukata), hátamra akasztottam a papírrózsákkal díszített japán kalapot, levettem a cipőmet és irány az iskolaudvar! Nagy megdöbbenésemre egyszer sem rontottam el a koreográfiát, pedig szüntelenül magamon éreztem a nézők tekintetét. Ez után még sok fellépés, ill. verseny volt – fellépett az iskola “moderntánc” csoportja buggyos rózsaszín ruhákban, a pompomlányok kirívó, rövidke rucikban, a karate-csoport, volt egy nagy naginata-bemutató, stafétaverseny, futás, és mindenféle más játék vicces jelmezekben. A fesztivál kissé hosszú volt és fárasztó, már a nap is lement, mire sor került a díjkiosztóra. Az én osztályom elég magas helyezést ért el, kaptunk is egy szép kupát.

November negyedike volt a Housei egyetem sulifesztiváljának utolsó napja. A terület, mióta utoljára láttam (tehát másodikán) a felismerhetetlenségig megváltozott. Kupacokban állak az üres üvegek és pléhdobozok, a kartonpapírok, cigicsikkek, vagy a “simán használhatatlan” kacatok. Ez viszont senkinek nem jelentett akadályt abban, hogy a hangulat végképp elérje a tetőpontot. Sajnos aznap hamarabb volt vége a bulinak, mint az előző napokon, de én teljesen kitomboltam magam a fesztiválon. Később kávézni és enni mentünk a többiekkel, majd Nori (a barátom), Ryuu (egy jó haver), Aiko (a leg”kúlabb” osztálytársnőm), még egy srác és én elmentünk Shinjukuba, ugyanabba az angol bárba, ahol vasárnap voltam. Ez az este is épp olyan jól sikerült, mint a többi.

Másnap szabadnapot kaptunk az iskolában. Nekem épp nem volt semmi dolgom, szóval a pótanyukám rögvest kitalált valamit, hogy ne unatkozzak. Úgy döntött, hogy vesz nekem egy pár meleg cuccot, szóval el is indultunk együtt Kinshichoo-ba, ahol megjártunk egy pár üzletközpontot. A nap végére jól fel is voltam szerelkezve meleg ruhákkal. Nem történt semmi említésre méltó, szóval térjünk is át a péntekre.

A pénteki napot Norival egymásra szenteltük. Először elmentünk hullámvasutazni, majd benéztünk néhány üzletbe – vettem is egy szép zöld sálat. Később Shibuyába mentünk, hogy csináljunk purikurát. Ezek nagyon jól sikerültek, most is ott virítanak a mobilomra ragasztgatva. Sajnos nem sikerült digitális formában is megkapni őket, no de majd legközelebb. Tettünk még egy kört az utcákon, kávéztunk, ettünk, majd neki suliba kellett mennie (este hétkor!!! És tízkor volt vége!), szóval én is hazamentem.

A szombat valami kivételesen rohangálós nap volt. Előszöris, suliba kellett mennem, de csak egy-két órát töltöttem ott, ugyanis aznap “sadou” volt (teaceremónia). Tehát a tanítás kellős közepén hazavágtáztam, az egyenruhára csúnyán szitkozódva öltöztem át, belapátoltam az ebédet, majd futottam is tovább. A ceremónia egyenesen jó volt. Az épületet csend, nyugalom, rend és tisztaság lengi be – egy kis béke-sziget a káosz tengerében. No de utána kezdődtek csak a problémák. Norival ugyanis eltökélt szándékunk volt, hogy “ha törik, ha szakad”, aznap is találkozunk. Ryuu meghívott minket a házába, mondván, hogy parti lesz, szóval, miután az állomáson hatszor eltévedtem, elindultunk a majd’ másfél órás útra. De megérte! Végül csak hárman voltunk, viszont meg kell adni, hogy bulis kis este kerekedett belőle! Annyira bulis, hogy két órát késtem otthonról.

Vasárnap! Tudnotok kell, hogy a Moriyama család nemrég azon megtiszteltetésben részesített, hogy meghívott egy hagyományos japán családi eseményre. Yui ugyanis betöltötte a harmadik életévét, és a japán kislányokat három-, hét-, ill. kilencéves korukban beöltöztetik díszes kis kimonókba, és a család ilyenkor együtt elmegy valamiféle szertartásra. A fiúknál, ha jól tudom, ez ötéves korukban jön el. Ez az egész a mai napig nem tiszta számomra, de ígérem, majd utánanézek. A lényeg az, hogy a szertartáson jó szerencsét kérnek a gyerkőcöknek valami magasabb erőktől, majd elhalmozzák őket édességekkel. Én még Disneylandben megvettem neki az ajándékot: egy bazinagy szív alakú nyalókát, egy rózsaszín, csillogós lányos bögrét, egy bolyhos fehér kesztyűt és hozzá illő hajgumit. Persze a plafonig ugrált örömében – a szülei elárulták, hogy a kiscsaj néha engem szokott majmolni és ilyenkor elvárja, hogy mindenki Flórának szólítsa. A szertartás után nagy ünnepi ebéd volt a Moriyama házban, a családhoz csatlakozott néhány rokon is, na meg ott voltam én is. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez mekkora megtiszteltetés volt a számomra. Miután a pocim jó gömbölyűre megtelt sushival, japán miso levessel, zöldségekkel, sashimivel és sok más, azonosíthatatlan kajával, Takakoval elindultunk, hogy egy felettéb kellemes délutánt töltsünk kettesben (tudjátok, a kiscsaj nagynénje – a jófej, izgalmas negyvenes nő). Sokat járkáltunk, és a lakását is megmutatta. Megdöbbenve vettem észre a lakás részletein, hogy mennyire hasonlítunk. Ez után sokkal felszabadultabb lett a beszélgetés, és estére már az “abszolút tabu” témáknál tartottunk. Tudja, mennyire imádom a jazzt, és elvitt egy eldugott, underground jazzbárba. Tisztára odavoltam.

Tehát összegezve: túl a mélyponton. Azt hiszem, végleg. Szerencsére a “mélypont” is nálam csak egy pár perc erejéig tartott, és viszonylag gyorsan lábaltam ki belőle. Mi a fenének is esnék itt holmi mélypontokba, a világ egyik legkirályabb helyén, nem igaz? Bizonyára lesznek még emocionális ingadozások, no de azok most “kit nyomnak”. Élvezem ezt a jelenlegi álombeli tökéletességet, amíg csak tart. Hisz’ ki kell élvezni az adandó lehetőségeket, jó pillanatokat és boldogságokat az utolsó cseppig. Ez az életfilozófiám. Lassan megtanulok eszerint élni.

Disneyland

Sziasztok!

Tudom, tudom, elég rég nem írtam. De azt hiszem, most jött el a megfelelő pillanat. Tehát!

Van egy elég távoli ismerősünk (ha jól sejtem, a nyagmamám régi kolleganőjének a valakije), akiről kiderült, hogy Japánban él. Sőt, nem is csak ott, hanem úgy háromhavonta felváltva Japánban és az Egyesült Államokban. Úgy gondoltuk, a kisebbség tartson össze, tehát kapcsolatba léptünk és rövid időn belül találkoztunk is. A férje japán, ő is velünk tartott – egy felettéb kellemes délutánt töltöttünk el beszélgetéssel, ebéddel, kávéval és szimpla nézelődéssel. Mindketten nagyon kedvesek és örülök, hogy megismerhettem őket. Egy szomorú baleset során azonban elvesztek a délutánról készült fényképek – ezt nagyon sajnálom. Legközelebb talán csak januárban találkozunk.

Ez után egy hétig iskola volt. És semmi nem történt. Ilyenkor általában végelgyengülök. Az időjárás naponta meggondolta magát – míg egyik nap novemberi idő volt, a másikon majdhogynem nyári. Viszont egy dolog fáradhatatlanul pumpálta belém a vidámságot – a közelgő Disneyland-látogatás.

Nos, igen! Vasárnap kábé hatkor keltem, mert az egész banda a Tokió állomáson találkozott hét óra tíz perckor. Természetesen eltévedtem és késtem úgy jó húsz percet. De végül összejött az egész társaság és felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a tokiói Disneylandet!

A sor nem volt hosszú így, nyolc körül, hajnalok hajnalán, tehát hamar bejutottunk. És meg kell mondjam, ez a hely nálam abszolút elérte azt a hatást, amit valószínűleg mindenkinél el akarnak érni – mintha belekerültem volna valami csodálatos rajzfilmbe. Ott voltak az épületei és a mozgó, élő figurái azoknak a meséknek, amiken felnőttem – teljes egészükben, életnagyságban. Azt hiszem, ugyan olyan csillogó szemmel bámészkodtam, mint minden oda látogató hároméves. Egy valóságos kis város, különböző részekre osztva aszerint, hogy melyik rajzfilm elemeit próbálták térbe önteni. Rengeteg ajándékbolt, étterem, kávézó, és a mesék különböző épületeiben mindig valami izgalmas várta az oda látogatót. Mi például egy ízben felültünk a Space Mountain nevű hullámvasútra. Hadd írjam le a részleteket!

Ne kérdezzétek, milyen meséből szedték ki az elemeket, de ez a hullámvasút meghaladta a legmerészebb álmaimat. Tudnotok kell, hogy a dolog beltéri, amitől sokkal izgalmasabb. Azonnal kifejtem! Nos tehát, már csak az előtér is felcsigázza az ember kíváncsiságát. Mintha egy űrhajóban lennél. Minden szürke, a falakon neonlámpákban lüktetnek a fények, spirálisan záródó fém ajtók, itt-ott hirtelen felvillanó szikrák, sötét, sejtelmesen derengő ablakok, bizonytalasnágot keltő, baljós zene. Alig bírod kivárni, hogy végre beülhess a hullámvasútba.

És elindult. És ez csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy űrhajós leszek. Köröskörül csillagok száguldoznak, de azon kívül vaksötét van, a szél vadul süvít a füledben, és rekedtre ordítod a hangod. Az adrenalinszinted a magasba hág. Jó belevetni magad a tátongó űrbe azzal a tudattal, hogy biztonságban vagy. Na és az érkezés – mint győztes hadsereg, úgy vonulsz ki diadalittasan az épületből.

Ezután ettünk (Miki egér alakú pizzát és hasonló ínyencségeket), vásároltunk, vagy egyszerűen csak egy fagyit majszolva csodáltuk a valósággá lett pompás palotákat. Volt egy nagyszabású Halloween műsor is, amikor hatalmas guruló építményeken vonultak be a mesefigurák, és előadtak egy történetet énekelve, táncolva. Később ellátogattunk Alice teadélutánjára, aholis óriási csészékbe zsúfoltuk be magunkat és úgy pörögtünk-forogtunk a többi csészével együtt. Ez után elmentünk a kísértetházba.

Erről a kúriáról tudni kell, hogy a Nightmare before Christmas c. mese témájára készült. Az épület már kívülről is – a hozzám hasonló elmebetegek számára – ellenállhatatlan látványt nyújtott. Nyers tégla, az ablakok alatt megfeketedett viharvert falak, a kitört ablakok mögött repedt függönyök, koponyák a kovácsoltvas kerítésre aggatva. És a ház belseje nem múlta alul a külsejét. Odabent először egy hosszú folyosón kellett végigmenni, a plafonról csüngő, pókhálókkal beszőtt csillárokkal, giccses régi tapétával és festményekkel a falon. Aztán beültünk egy kényelmes, síneken guruló kis fotelba, ami mindig a látványosságok felé fordult. Ezt az akciót nem mondanám adrenalinbombának, szemetgyönyörködtetőnek viszont annál inkább. Temető, csonkig égett gyertyákkal, a talaj fölött lebegő pára. A koporsófödelek mozognak és hullák másznak ki alóluk, zöld arcukat megvilágítja a holdfényt idéző derengés. Később egy kerek helyiség, középen egy kristálygömbbel, amiben egy ijesztően élethű, halálfehér fej mondja a mesét. Majd egy tágas terem, bársony székekkel, gazdagon cikornyázott szőnyeggel, kristály csillárral, arany keretes, porlepte tükrökkel és olajfestményekkel a falon, ahol szellemek keringőznek a síró hegedűre. Annyira hihetetlenül “élethűek” voltak a szellemek (teljesen 3D-sek és áttetszőek voltak), hogy eltátottam a szám, és egy csodálatos pillanatig el is felejtettem, hogy mindez csak trükk.

A szédítő élmény után újra bámészkodás és vásárlás következett, vettem is egy nagyon meleg fekete, macskafülű sapkát. Majd a csoport szétvált. Én azzal a bandával tartottam, akik a Karib-tenger kalózai házba kívántak bemenni. A hosszú várakozás megérte a pénzét. Széles ladikokban úsztunk végig a terjedelmes épületen. A film figuráinak tökéletes robotjai dalolásznak borospalackokkal a kezükben, a kis házakat valósághű lángok nyaldossák a csillagos mennyezet alatt. Tovább haladunk és Jack Sparrow ott trónol a vakító kincshalmokon. Vad muzsika szól, és közben egy hang japánul sugallja a füledbe a történetet. A látványtól megrészegülve kecmeregtünk ki a csónakokból és kerestük meg a többieket.

Estefelé rohamosan hűlt le a levegő, a lábam sajgott és nagyon álmos voltam már. De még hátravolt a nagy esti Halloween parádé, ahol a kerekes építmények immár színpompás fényekkel megvilágítva gurultak végig az utcákon, a táncoló-éneklő mesefigurákkal kísérve. Ott volt mindenki aki számít – Szörnyella de Frász a hosszú prémkabátjában, Ariel, Jaffar, Csipkerózsika a hercegével, Hamupipőke, Alice, Hófehérke… Mindazonáltal azt gondolom, hogy a műsor nem volt teljes egészében gyerekeknek való – a táncosnők szemérmetlen kis rucikban tekergették a csípőiket, és a kalózfiúk (és valljuk be, a kalózlányok is) valami bűnösen dögösek voltak.

Tegnap egy kisebbfajta tájfun volt. Egész nap csípős hideg volt, éjszakára a szél csak úgy fütyült és eső zörgette az ablakokat. Reggelre már nyoma sem volt a tájfunnak, az ég kristálytiszta – ismét késő nyári idő volt, amikor egy szál ingben is ki lehet menni az erkélyre.

Az iskolával kapcsolatban is szeretnék egy pár szót írni. Tegnap rettentően pocsékul voltam a suliban (honvágy), természetesen mindenkire vigyorogtam, de az egyik lánynak nem kerülte el a figyelmét a borongós hangulatom. Meglepően diszkréten viselkedett, és ma – nagy megdöbbenésemre – adott nekem egy levelet, amit angolul írt. A rövid levél arról szól, hogy bármivel fordulhatok hozzá és mindig számíthatok rá. És pont ott, akkor, az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valójában szeretem az iskolámat, legalábbis a diákjait. Belegondoltam, mennyit vesződhetett ez a lány ezzel a pársoros levéllel, mert egy szót sem tud angolul. Belegondoltam, hogy igen, ez az idegen gondolt rám este és aggódott értem, és ez a levél volt a legkedvesebb dolog, amit csak adni tudott. Ez volt az elmúlt két hétben talán a harmadik levél, amit különböző diákoktól kaptam. Bár fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki a szeretetüket, mindegyikben melegséget árasztó, a társaságomra éhes mondatok olvashatóak. A folyosókon vidáman integető lánykák, a fülig érő szájjal köszönő portásbácsi, a mindig rámvigyorgó kalácsárus bácsi – mindezek nagy színt visznek az életembe.

Japán egyszerűen fantasztikus.

A Moriyama házban

Na Helló!

Mint tudjátok, a hétvégémet és a hétfőmet a Moriyama családnál töltöttem. Mr Moriyama a Rotary tagja és egyben a pótcsaládom barátja. A házában együtt él a feleségével, a lányával és az ő férjével, és a két csöppnyi lányunokájával. Előre örültem, hogy ott lehetek pár napot, és nem is kellett csalódnom.

Az szombatom úgy ment el, hogy reggel beköltöztem a házba, és nem sokkal később indulnom is kellett a teaceremóniára. De előtte megszotyorgattam a kisbabát, aki csak bizonytalanul pislogott rám a gombszemeivel. A hároméves kislány, akit Yuinak hívnak, meg egyfolytában kifürkészhetetlen tekintettel bámult. A szülei elmagyarázták, hogy Yui már nagyon várt engem, és sokat gyakorolta, hogyan kell bemutatkozni angolul. Egyem a máját! Na mindegy, végül túl szégyenlős volt ahhoz, hogy bemutatkozzon, szóval csak simán bámult. Jó volt ott lenni – a nagypapa elfátyolosodott szemmel nézegette utódait, a nagyi boldogan sürgött-forgott a konyhában. Nagyon kedves emberek. Megismerkedtem Tomoko (így hívják a gyerkőcök anyját) nővérével is, egy szingli, negyvenes nővel – később sok időt töltöttem vele. Elég jól összehaverkodtunk, és úgy néz ki, sokat fogunk mi még együtt lógni.

Ebéd után nagy nehezen elszakadtam a családtól és elindultam a teaceremóniára. Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy lehet, hogy majd egyszer megszeretem a ceremóniákat? Nos, igazam volt: mostanra már igazán sikerült őket megkedvelnem. Bár a végén mindig béna lábakkal evickélek ki, és most még a nyelvem is megégettem, de mit is mondjak: megéri. Hisz’ belekerülünk valamibe, ami már évszázadok óta él ebben az országban. Lassan tanulgatjuk, hogyan kell betartani azokat a zavaróan precíz lépéseket, és be kell valljam, ha az ember tudja, hogyan kell csinálni, onnantól már nem is annyira zavaró. A teaceremónia (japánul úgy mondják: “sadou”) után megvacsoráztunk a többiekkel, majd mindenki hazament.

Vasárnap délutánra sportfesztivál volt tervezve. Délelőtt meg elmentünk a családdal a közeli folyóhoz, és ott játszottunk a gyerekekkel. A játék lényege: Yui mindig feldobja nekem a labdát és el kell ütnöm a mikiegeres ütővel. Amikor meg sikerül elütnöm (vagy mondom így: amikor Yuinak sikerül feldobnia), a kislány boldogan felkacag. Kint voltunk kábé egy órán át, majd elmentem a sportfesztiválra.

A fent említett sportfesztivált a Rotary rendezte egy fiúiskolában. Eljött oda majdnem minden cserediák és sok japán ex-cserediák. Egy hatalmas tornateremben kezdődött az akció. Először kosaraztunk és kiütőcskéztünk, majd kivonultunk a pályára, ahol fociztunk (igen, én is) és végezetül futottunk. Egyébként laza volt, többnyire mindenki azt csinált, amit akart. Én a focimeccsen például legtöbbször csak a pálya szélén álltam, hogy ne legyek láb alatt, és néha megkergettem a labdát, hogy azt higgyék, csinálok is valamit. A társaság nagyon jó volt, egy csomót hülyéskedtünk. A fesztivál után elmentem az egyik lánnyal kajálni. A lány és énköztem korábban csak köszönőviszony volt, de most nagyon jól összebarátkoztunk – elmélyülten beszélgettünk órákon át, és egy fél órát késtem is miatta. A Moriyama család nem kapta fel ezen a vizet – örültek, hogy szerencsésen hazaértem és nem fagytam meg. Kellemes csalódás volt (azt hittem, majd leharapják a fejem).

Hétfőn nem volt iskola. Ha jól sejtem, valami állami ünnep miatt lehetett – talán a sport ünnepe, legalábbis ez villogott a mobilom kijelzőjén egész nap. Későn ébredtem, megebédeltünk, majd a nagyi és Takako (Tomoko nővére) megkért, hogy meséljek nekik Szlovákiáról. Ki hitte volna: nagy hasznát vettem a prezentációnak, amivel még anno Kassán annyit kínlódtam. Levetítettem tehát nekik a prezentációt, terjedelmes monológokkal körítve. Ez így egymagában is eléggé elhúzódott, de ők mindenre kíváncsiak voltak, és kifaggattak minden részletről: turizmus, lakosság, nagyvárosok, nemzeti ételek – még a politikáról is.

Estefelé Takakoval elmentünk egy bevásárlóközpontba, ahol találtam egy színpompás, zsúfolt kis édességboltot – jól megtömtem a zsebeimet a legkülönbözőbb finomságokkal. Sokat beszélgettünk és járkáltunk, gyorsan elment az idő, és már vissza is kellett költöznöm az eredeti pótcsaládomhoz. Visszamentünk hát a Moriyama házba, hogy összepakoljak. Majd eljött a búcsúzás pillanata. Mindenkitől hajlongva elköszöntem, majd Yui félénken odajött és elmotyogott egy “bájbáj”-t. Hátat fordított, megállt, és egy pár másodperc múlva előtört belőle a legkeservesebb, legszívszaggatóbb sírás. Majdnem én is elérzékenyültem, majd az apja felkapta, hogy felcipelje az emeletre. Csak úgy patakzottak a könnyek Yui vöröslő kis arcán, ordított, integetett, majd eltűnt szem elől. Jajistenem. Takako elmagyarázta, hogy Yui nagyon megszeretett, és fél, hogy mi lesz, ha majd visszamegyek Szlovákiába és nem látjuk egymást viszont.

Most újra itt vagyok a régi családnál, fitten, egészségesen, nyíltan minden kihívásra.

Egy pár haver meghívott engem egy brazil bárba – naná, hogy elmegyek, mondom. Szóval holnap brazil bározás, szombaton újra teaceremónia, 25-én pedig irány a tokiói Disneyland!

Remélem, Nektek is jól megy a sorotok! Agyő!