Hát sziasztok.
Immár tizennégy éve annak (ez még így, leírva is hihetetlen nekem), hogy tizenhét éves fejjel, egy szál magamban, nyelvtudás nélkül nekivágtam Japánnak, hogy egy évig ott éljek cserediákként.
Mit is mondhatnék, az élmény gyökerestül megváltoztatta az egész életemet. Megtanultam japánul, rengeteg barátra tettem szert, és olyan dolgokat vettem át a japán mentalitásból, amik, azt hiszem, végig kísérni fognak utamon. A szemem előtt kinyílt a világ, az élet tele lett izgalmas lehetőségekkel.
Azóta sok minden történt, persze. Visszamentem a Márai gimibe kassára, ahol még két évem volt érettségiig. Ezután Budapestre, az ELTÉre felvettek japán szakra, de azt végül abbahagytam pár év után. Ösztöndíjjal fél évig tanultam Indonéziában, voltam Ausztráliában, egyedül stoppal bejártam egész Thaiföldet és Kambodzsát. Voltam Kinában, majd újra Japánba mentem, ahol összesen 5 újabb hónapot töltöttem, ezúttal munka keretein belül. Nepálban másfél hónapot töltöttem, itt egyedül vágtam neki a Himalájának. Majd észak-Indiában, Sikkim államban meglátogattam egy régi cserediáktársamat, a blogon említett indiai lányt. Voltam Olaszországban, Hollandiában, majd a Fülöp-szigetekre vitt a sorsom, ahol egy teljes évet töltöttem. Itt elvégeztem egy búvármester-tanfolyamot és megírtam életem első regényét. Londonba vitt aztán az utam, itt újra megspóroltam elég pénzt ahhoz, hogy tovább menjek. Indiában elvégeztem egy jógatanár-tanfolyamot, ezután még valamennyi időt töltöttem Balin, Thaiföldön, Kambodzsában és Malajziában, mielőtt újra haza, majd újra Londonba mentem volna. Itt történt, hogy megismertem életem szerelmét, akivel közösen elkezdtünk akrojógázni. Nem sokkal később a C*vid miatt bezárkózott a fél világ, így én is leragadtam itt pár évre. A barátom végül otthagyta 18 évnyi tűzoltó karreirjét, majd együtt kiköltöztünk Balira, ahol immár két éve élünk és akrojógát tanítunk.
Természetesen a fentiek mind csak az életem izgi részei néhány mondatba belesűrítve; rengeteg más dolog is történt, mind negatív és pozitív élmények, csakúgy, mint bárki mással.
A blogomat visszaolvasnom és ilyen módon végigkísérnem egy évnyi személyiségfejlődésemet értékes lecke volt a számomra, és csak megerősítette bennem, hogy az egyetlen tartós dolog a világon bizony a változás. A cserediákévem elején olyan furcsának tartottam mindent: a szokásokat, a hajlongást, minden egyes japán ételt és italt: a cukormentes teákat (még a mekiben is!), a matchát, a nyers halas ételeket, a babból, rizsből, és/vagy édesburgonyából készült hagyományos édességeket, a nyálkás kajákat, például a nattót (japán hírhedt, büdös, nyálkás erjesztett szójababja), a wasabit, az “osenbei”-t (afféle sós harapnivalók), a teaszertartásokat, az épületeket… az év végére viszont a barátaim túlnyomó része angolul nem beszélő japán volt, akik gyakran mondogatták nevetve: フローラは日本人より日本人！ (“Furoora wa nihonjin yori nihonjin!”), ami annyit tesz: “Flóra, te japánabb vagy, mint a japánok!”. Idő közben ugyanis nem csak hogy elfogadtam a fenti “furcsaságokat”, de mondhatni megszállottuk lettem: egyszerűen imádtam mindent, ami japán. Ezen kívül – s ezt a Rotarynak, az Aikokunak és a pótcsaládjaimnak köszönhetem – olyan kulturális tevékenységegben vehettem részt, amit maguk a japánok is ritkán csinálnak, például a kabuki színház látogatása, a Japán körüli út, a yukata-varrás, teaceremónia, hagyományos kalligráfia-órák, és még sorolhatnám.
Míg cserediákságom előtt az iskolában átlagos tanuló voltam, hazatértem után éltanuló lettem, s már az izommemóriámba beépült a hajlongás: folyton így köszöntem, és köszöntem meg mindent; jókat is nevettek rajtam mások.
Mindezen különleges élmények megélése közben szépen lassan ráébredtem, hogy a világon nem csak egyetlen út van, nem csak egyetlen életszemlélet, gondolkodásmód, etikett, történelem; nem csak egyetlen igazság van, de még csak a helyes és helytelen fogalma is gyakran más mindenhol, a szépségideálok és trendek is különböznek. És mégis, mindamellett, hogy ezen az egy szem bolygón mennyi de mennyi különböző világ létezik, valahogy mégis ugyanolyan emberi problémákkal küszködünk a Föld minden táján.
Ami azt illeti, irigylem a 17-18 éves önmagamat. Nem azért, mert fiatalabb voltam – semmi pénzért nem mennék vissza az időben. De imádom, ahogy akkor írtam. Persze itt nem csak az írásról van szó: az ugyanis az egész élethez való hozzáállásomat tükrözte. Gyakran írtam szarkasztikusan, megjátszott arroganciával, olyan humorral, amit egyesek értettek, mások nem. Úgy gondoltam, hogy ha megmagyarázom, hogy valamit csak viccből mondtam, az már nem vicces, és nem igazán érdekelt, ha valaki szó szerint vette a szavaimat és ezért elítélt. “Az nem az én bajom,” gondoltam. Egyszóval, egyáltalán nem vettem magam komolyan.
Gyakran hallom, hogy ha folyamatosan mindenkinek próbálunk megfelelni és egyszerre mindenki kedvében járni, végül senkiében sem fogunk. Ezt akkor valahogy, ha tudat alatt is, megértettem. De az évek során ezt a meggyőződésemet a social media világában valahol elvesztettem. Mások posztjai alatt az ítélkező kommentárokat olvasva elkezdtem félni az internet világában létező féktelen gyűlölettől. Ezért fokozatosan egyre kevesebb olyan dolgot kezdtem mondani, amit bárki is félreérthetett volna, ami bárkit is feldúlhatott volna. És egyre több olyan dolgot mutattam, amit szerintem a világ látni akart, és nem feltétlenül, amit szívből mutatni akartam.
Ennek az eredménye az lett, hogy manapság már igencsak keveset alkotok. És bár a jelenlegi életemet igen boldognak mondhatom, ezt a részét szomorúnak tartom. Mióta az eszemet tudom, az életem az alkotásról szólt, és szeretném, ha sokáig arról szólna még. Művészként fojtogató tud lenni, amikor a társadalom megpróbálja korlátok közé gyömöszölni a képzelőerőnket. De amikor megmutatjuk valós önmagunkat, azokhoz szólunk, akik valamilyen formában velünk egy cipőben járnak.
Ezért próbálok magamon változtatni: ezt szent célommá tűztem ki. Tudom, a 17 éves énem elmondhatatlanul büszke lenne rám már így is, de még boldoggá szeretném őt tenni és megtisztelni azzal, hogy önmagam leszek akkor is, ha ez valakiknek nem tetszik. Hogy be fogom fogadni a jószándékú építő kritikákat, de a rosszmájúság, a gyűlölet nem fog megérinteni – azaz, inkább üzemanyaggá fogom változtatni, hogy előre vigyen. Hogy nem fogok soha elkényelmesedni, mert mi, emberek képesek vagyunk nehéz dolgokra. Hogy lesz újra bátorságom ahhoz, hogy egyesek ne kedveljenek. Mert egyszerűen ez az élet rendje, és egyébként sem számítok igazán. És milyen felszabadító is ezt tudni.
Flora from Japan 