Disneyland

Sziasztok!

Tudom, tudom, elég rég nem írtam. De azt hiszem, most jött el a megfelelő pillanat. Tehát!

Van egy elég távoli ismerősünk (ha jól sejtem, a nyagmamám régi kolleganőjének a valakije), akiről kiderült, hogy Japánban él. Sőt, nem is csak ott, hanem úgy háromhavonta felváltva Japánban és az Egyesült Államokban. Úgy gondoltuk, a kisebbség tartson össze, tehát kapcsolatba léptünk és rövid időn belül találkoztunk is. A férje japán, ő is velünk tartott – egy felettéb kellemes délutánt töltöttünk el beszélgetéssel, ebéddel, kávéval és szimpla nézelődéssel. Mindketten nagyon kedvesek és örülök, hogy megismerhettem őket. Egy szomorú baleset során azonban elvesztek a délutánról készült fényképek – ezt nagyon sajnálom. Legközelebb talán csak januárban találkozunk.

Ez után egy hétig iskola volt. És semmi nem történt. Ilyenkor általában végelgyengülök. Az időjárás naponta meggondolta magát – míg egyik nap novemberi idő volt, a másikon majdhogynem nyári. Viszont egy dolog fáradhatatlanul pumpálta belém a vidámságot – a közelgő Disneyland-látogatás.

Nos, igen! Vasárnap kábé hatkor keltem, mert az egész banda a Tokió állomáson találkozott hét óra tíz perckor. Természetesen eltévedtem és késtem úgy jó húsz percet. De végül összejött az egész társaság és felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a tokiói Disneylandet!

A sor nem volt hosszú így, nyolc körül, hajnalok hajnalán, tehát hamar bejutottunk. És meg kell mondjam, ez a hely nálam abszolút elérte azt a hatást, amit valószínűleg mindenkinél el akarnak érni – mintha belekerültem volna valami csodálatos rajzfilmbe. Ott voltak az épületei és a mozgó, élő figurái azoknak a meséknek, amiken felnőttem – teljes egészükben, életnagyságban. Azt hiszem, ugyan olyan csillogó szemmel bámészkodtam, mint minden oda látogató hároméves. Egy valóságos kis város, különböző részekre osztva aszerint, hogy melyik rajzfilm elemeit próbálták térbe önteni. Rengetek ajándékbolt, étterem, kávézó, és a mesék különböző épületeiben valami izgalmas várta az oda látogatót. Mi például egy ízben felültünk a Space Mountain nevű hullámvasútra. Hadd írjam le a részleteket!

Ne kérdezzétek, milyen meséből szedték ki az elemeket, de ez a hullámvasút meghaladta a legmerészebb álmaimat. Tudnotok kell, hogy a dolog beltéri, amitől sokkal izgalmasabb. Azonnal kifejtem! Nos tehát, már csak az előtér is felcsigázza az ember kíváncsiságát. Mintha egy űrhajóban lennél. Minden szürke, a falakon neonlámpákban lüktetnek a fények, spirálisan záródó fém ajtók, itt-ott hirtelen felvillanó szikrák, sötét, sejtelmesen derengő ablakok, bizonytalasnágot keltő, baljós zene. Alig bírod kivárni, hogy végre beülhess a hullámvasútba.

És elindult. És ez csak megerősített abban az elhatározásomban, hogy űrhajós leszek. Köröskörül csillagok száguldoznak, de azon kívül vaksötét van, a szél vadul süvít a füledben, és rekedtre ordítod a hangod. Az adrenalinszinted a magasba hág. Jó belevetni magad a tátongó űrbe azzal a tudattal, hogy biztonságban vagy. Na és az érkezés – mint győztes hadsereg, úgy vonulsz ki diadalittasan az épületből.

Ezután ettünk (Miki egér alakú pizzát és hasonló ínyencségeket), vásároltunk, vagy egyszerűen csak egy fagyit majszolva csodáltuk a valósággá lett pompás palotákat. Volt egy nagyszabású Halloween műsor is, amikor hatalmas guruló építményeken vonultak be a mesefigurák, és előadtak egy történetet énekelve, táncolva. Később ellátogattunk Alice teadélutánjára, aholis óriási csészékbe zsúfoltuk be magunkat és úgy pörögtünk-forogtunk a többi csészével együtt. Ez után elmentünk a kísértetházba.

Erről a kúriáról tudni kell, hogy a Nightmare before Christmas c. mese témájára készült. Az épület már kívülről is – a hozzám hasonló elmebetegek számára – ellenállhatatlan látványt nyújtott. Nyers tégla, az ablakok alatt megfeketedett viharvert falak, a kitört ablakok mögött repedt függönyök, koponyák a kovácsoltvas kerítésre aggatva. És a ház belseje nem múlta alul a külsejét. Odabent először egy hosszú folyosón kellett végigmenni, a plafonról csüngő, pókhálókkal beszőtt csillárokkal, giccses régi tapétával és festményekkel a falon. Aztán beültünk egy kényelmes, síneken guruló kis fotelba, ami mindig a látványosságok felé fordult. Ezt az akciót nem mondanám adrenalinbombának, szemetgyönyörködtetőnek viszont annál inkább. Temető, csonkig égett gyertyákkal, a talaj fölött lebegő pára. A koporsófödelek mozognak és hullák másznak ki alóluk, zöld arcukat megvilágítja a holdfényt idéző félhomály. Később egy kerek helyiség, középen egy kristálygömbbel, amiben egy ijesztően élethű, halálfehér fej mondja a mesét. Majd egy tágas terem, bársony székekkel, gazdagon cikornyázott szőnyeggel, kristály csillárral, arany keretes, porlepte tükrökkel és olajfestményekkel a falon, ahol szellemek keringőznek a síró hegedűre. Annyira hihetetlenül “élethűek” voltak a szellemek (teljesen 3D-sek és áttetszőek voltak), hogy eltátottam a szám, és egy csodálatos pillanatig el is felejtettem, hogy mindez csak trükk.

A szédítő élmény után újra bámészkodás és vásárlás következett, vettem is egy nagyon meleg fekete, macskafülű sapkát. Majd a csoport szétvált. Én azzal a bandával tartottam, akik a Karib-tenger kalózai házba kívántak bemenni. A hosszú várakozás megérte a pénzét. Széles ladikokban úsztunk végig a terjedelmes épületen. A film figuráinak tökéletes robotjai dalolásznak borospalackokkal a kezükben, a kis házakat valósághű lángok nyaldossák a csillagos mennyezet alatt. Tovább haladunk és Jack Sparrow ott trónol a vakító kincshalmokon. Vad muzsika szól, és közben egy hang japánul sugallja a füledbe a történetet. A látványtól megrészegülve kecmeregtünk ki a csónakokból és kerestük meg a többieket.

Estefelé rohamosan hűlt le a levegő, a lábam sajgott és nagyon álmos voltam már. De még hátravolt a nagy esti Halloween parádé, ahol a kerekes építmények immár színpompás fényekkel megvilágítva gurultak végig az utcákon, a táncoló-éneklő mesefigurákkal kísérve. Ott volt mindenki aki számít – Szörnyella de Frász a hosszú prémkabátjában, Ariel, Jaffar, Csipkerózsika a hercegével, Hamupipőke, Alice, Hófehérke… Mindazonáltal azt gondolom, hogy a műsor nem volt teljes egészében gyerekeknek való – a táncosnők szemérmetlen kis rucikban tekergették a csípőiket, és a kalózfiúk (és valljuk be, a kalózlányok is) valami bűnösen dögösek voltak.

Tegnap egy kisebbfajta tájfun volt. Egész nap csípős hideg volt, éjszakára a szél csak úgy fütyült és eső zörgette az ablakokat. Reggelre már nyoma sem volt a tájfunnak, az ég kristálytiszta – ismét késő nyári idő volt, amikor egy szál ingben is ki lehet menni az erkélyre.

Az iskolával kapcsolatban is szeretnék egy pár szót írni. Tegnap rettentően pocsékul voltam a suliban (honvágy), természetesen mindenkire vigyorogtam, de az egyik lánynak nem kerülte el a figyelmét a borongós hangulatom. Meglepően diszkréten viselkedett, és ma – nagy megdöbbenésemre – adott nekem egy levelet, amit angolul írt. A rövid levél arról szól, hogy bármivel fordulhatok hozzá és mindig számíthatok rá. És pont ott, akkor, az volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valójában szeretem az iskolámat, legalábbis a diákjait. Belegondoltam, mennyit vesződhetett ez a lány ezzel a pársoros levéllel, mert egy szót sem tud angolul. Belegondoltam, hogy igen, ez az idegen gondolt rám este és aggódott értem, és ez a levél volt a legkedvesebb dolog, amit csak adni tudott. Ez volt az elmúlt két hétben talán a harmadik levél, amit különböző diákoktól kaptam. Bár fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki a szeretetüket, mindegyikben melegséget árasztó, a társaságomra éhes mondatok olvashatóak. A folyosókon vidáman integető lánykák, a fülig érő szájjal köszönő portásbácsi, a mindig rámvigyorgó kalácsárus bácsi – mindezek nagy színt visznek az életembe.

Japán egyszerűen fantasztikus.

Posted in Uncategorized | 4 Comments

A Moriyama házban

Na Helló!

Mint tudjátok, a hétvégémet és a hétfőmet a Moriyama családnál töltöttem. Mr Moriyama a Rotary tagja és egyben a pótcsaládom barátja. A házában együtt él a feleségével, a lányával és az ő férjével, és a két csöppnyi lányunokájával. Előre örültem, hogy ott lehetek pár napot, és nem is kellett csalódnom.

Az szombatom úgy ment el, hogy reggel beköltöztem a házba, és nem sokkal később indulnom is kellett a teaceremóniára. De előtte megszotyorgattam a kisbabát, aki csak bizonytalanul pislogott rám a gombszemeivel. A hároméves kislány, akit Yuinak hívnak, meg egyfolytában kifürkészhetetlen tekintettel bámult. A szülei elmagyarázták, hogy Yui már nagyon várt engem, és sokat gyakorolta, hogyan kell bemutatkozni angolul. Egyem a máját! Na mindegy, végül túl szégyenlős volt ahhoz, hogy bemutatkozzon, szóval csak simán bámult. Jó volt ott lenni – a nagypapa elfátyolosodott szemmel nézegette utódait, a nagyi boldogan sürgött-forgott a konyhában. Nagyon kedves emberek. Megismerkedtem Tomoko (így hívják a gyerkőcök anyját) nővérével is, egy szingli, negyvenes nővel – később sok időt töltöttem vele. Elég jól összehaverkodtunk, és úgy néz ki, sokat fogunk mi még együtt lógni.

Ebéd után nagy nehezen elszakadtam a családtól és elindultam a teaceremóniára. Emlékeztek, amikor azt írtam, hogy lehet, hogy majd egyszer megszeretem a ceremóniákat? Nos, igazam volt: mostanra már igazán sikerült őket megkedvelnem. Bár a végén mindig béna lábakkal evickélek ki, és most még a nyelvem is megégettem, de mit is mondjak: megéri. Hisz’ belekerülünk valamibe, ami már évszázadok óta él ebben az országban. Lassan tanulgatjuk, hogyan kell betartani azokat a zavaróan precíz lépéseket, és be kell valljam, ha az ember tudja, hogyan kell csinálni, onnantól már nem is annyira zavaró. A teaceremónia (japánul úgy mondják: “sadou”) után megvacsoráztunk a többiekkel, majd mindenki hazament.

Vasárnap délutánra sportfesztivál volt tervezve. Délelőtt meg elmentünk a családdal a közeli folyóhoz, és ott játszottunk a gyerekekkel. A játék lényege: Yui mindig feldobja nekem a labdát és el kell ütnöm a mikiegeres ütővel. Amikor meg sikerül elütnöm (vagy mondom így: amikor Yuinak sikerül feldobnia), a kislány boldogan felkacag. Kint voltunk kábé egy órán át, majd elmentem a sportfesztiválra.

A fent említett sportfesztivált a Rotary rendezte egy fiúiskolában. Eljött oda majdnem minden cserediák és sok japán ex-cserediák. Egy hatalmas tornateremben kezdődött az akció. Először kosaraztunk és kiütőcskéztünk, majd kivonultunk a pályára, ahol fociztunk (igen, én is) és végezetül futottunk. Egyébként laza volt, többnyire mindenki azt csinált, amit akart. Én a focimeccsen például legtöbbször csak a pálya szélén álltam, hogy ne legyek láb alatt, és néha megkergettem a labdát, hogy azt higgyék, csinálok is valamit. A társaság nagyon jó volt, egy csomót hülyéskedtünk. A fesztivál után elmentem az egyik lánnyal kajálni. A lány és énköztem korábban csak köszönőviszony volt, de most nagyon jól összebarátkoztunk – elmélyülten beszélgettünk órákon át, és egy fél órát késtem is miatta. A Moriyama család nem kapta fel ezen a vizet – örültek, hogy szerencsésen hazaértem és nem fagytam meg. Kellemes csalódás volt (azt hittem, majd leharapják a fejem).

Hétfőn nem volt iskola. Ha jól sejtem, valami állami ünnep miatt lehetett – talán a sport ünnepe, legalábbis ez villogott a mobilom kijelzőjén egész nap. Későn ébredtem, megebédeltünk, majd a nagyi és Takako (Tomoko nővére) megkért, hogy meséljek nekik Szlovákiáról. Ki hitte volna: nagy hasznát vettem a prezentációnak, amivel még anno Kassán annyit kínlódtam. Levetítettem tehát nekik a prezentációt, terjedelmes monológokkal körítve. Ez így egymagában is eléggé elhúzódott, de ők mindenre kíváncsiak voltak, és kifaggattak minden részletről: turizmus, lakosság, nagyvárosok, nemzeti ételek – még a politikárólis.

Estefelé Takakoval elmentünk egy bevásárlóközpontba, ahol találtam egy színpompás, zsúfolt kis édességboltot – jól megtömtem a zsebeimet a legkülönbözőbb finomságokkal. Sokat beszélgettünk és járkáltunk, gyorsan elment az idő, és már vissza is kellett költöznöm az eredeti pótcsaládomhoz. Visszamentünk hát a Moriyama házba, hogy összepakoljak. Majd eljött a búcsúzás pillanata. Mindenkitől hajlongva elköszöntem, majd Yui félénken odajött és elmotyogott egy “bájbáj”-t. Hátat fordított, megállt, és egy pár másodperc múlva előtört belőle a legkeservesebb, legszívszaggatóbb sírás. Majdnem én is elérzékenyültem, majd az apja felkapta, hogy felcipelje az emeletre. Csak úgy patakzottak a könnyek Yui vöröslő kis arcán, ordított, integetett, majd eltűnt szem elől. Jajistenem. Takako elmagyarázta, hogy Yui nagyon megszeretett, és fél, hogy mi lesz, ha majd visszamegyek Szlovákiába és nem látjuk egymást viszont.

Most újra itt vagyok a régi családnál, fitten, egészségesen, nyíltan minden kihívásra.

Egy pár haver meghívott engem egy brazil bárba – naná, hogy elmegyek, mondom. Szóval holnap brazil bározás, szombaton újra teaceremónia, 25-én pedig irány a tokiói Disneyland!

Remélem, Nektek is jól megy a sorotok! Agyő!

Posted in Uncategorized | 9 Comments

Tájfun

Ma éjjel rettenetes zajra ébredtem. Ugye, az ember az ébredés első pillanataiban minden hülyeséget beleképzel a helyzetbe (én néha úgy ébredek fel, hogy fogalmam sincs, hol vagyok és hogy kerültem ide), és az első gondolatom ez volt: harmadik világháború. Egy pár percig magamhoz sem tértem rendesen. A ház teljes egészében remegett, az ablakok vadul zörögtek a kereteikben, és valami szörnyű, lövöldözésre emlékeztető hang dübörgött megállás nélkül. A szél meg annyira fütyült, hogy “csak na”. Az volt az érzésem, hogy mindjárt szétesik ez a ház, és én minden téglájával együtt hullok bele az alattunk tátongó pokol setét bugyraiba. Úgy tíz perc mozdulatlan, feszült éberség után eszembe jutott, hogy mára jósolták a tájfunt. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy kikukkantsak a rolón. Kiderült, hogy a lövöldözést idéző hang történetesen az eső az ablakomon – annyira elmosódott az üvegen túli környezet, hogy akár még a víz alatt is lehettünk volna. Talán azt is egy enyhe homlokráncolással intéztem volna el, ha az ablak előtt elúszik egy delfin.

A természet dühöngött. Hirtelen galaktikus élményem támadt – mintha valami huzatos, kráterekkel borított, istenek sújtotta bolygón lennék. Vagy egy zuhanó aszteroidán. Nagyon nehéz volt visszaszenderülni az álmok gondtalan, tájfunmentes világába. Egyre csak azt vártam, hogy mikor törnek ki drámai módon az ablakok és szórják tele szilánkokkal a testem.

Viszont reggel újra felébredtem, ami azt jelentette, hogy éjjel mégis sikerült elaludnom. A reggeli ég tisztább volt, az eső nem esett. Viszont a szél még mindig megállás nélkül süvített, és a ház itt-ott ingatagul meglibbent. Az egész délelőtt így ment el. Kora délután meg már azt vettem észre, hogy odakinn csodálatos, szinte nyári idő van – a ragyogó nap hupikékké világítja az eget, lágy szellő borzolja a fák leveleit, és újra ki lehet menni az erkélyre kisgatyában.

Tehát itt ülök most a gép előtt, immár fekete hajjal (nem, NEM azért festettem be, hogy jobban beolvadjak). Szombattól hétfőig a pótszüleim elutaznak valahová, így én a Moriyama családnál fogok lakni átmenetileg. Tudjátok, azzal a két tünemény kicsi lánnyal, a szüleikkel és nagyszüleikkel. Már annyira várom! És ezt kapjátok ki: az egyik ismerősöm el fog vinni egy japán oviba!!! Te jó ég, szerintem fogalma sincs, hány fiatal életet kockáztatott azzal, hogy meghívott. Szerintem nem fogom kibírni, hogy ne ölelgessek halálra valami aranyos kis japánkát!

Egyébként ma láttam egy repülő csészealjat. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az volt… Nem is tudom, én ha repülő csészealj lennék, tuti nem Tokió felett röpködnék, hisz’ itt sokan megláthatnak. Mit gondoltok?

Posted in Uncategorized | 11 Comments

Késik az ősz

Sziasztok! Hadd számoljak be az elmúlt hetemről.

Szombaton hamarabb haza kellett jönnöm a suliból, mert találkozóm volt, amire eljöttek a régen, ill. frissen hazatért cserediákok, az idősebb Rotary tagok, és persze mi – az idei cserediákok. Megismerkedtem egy csomó emberrel, a normálisaktól egészen a “nagyon fura” kategóriába tartozó szerzetekig. Egy ízben beszéltem egy japán fiúval, aki Magyarországon töltött egy évet. Egészen jól megtanulta a nyelvet. Az anyukája is meglátogatta, és elmentek Kassára is – sokáig beszéltem velük a városról. Nagyon tetszett nekik.

Vasárnap volt a nagyszabású iskolafesztivál. Az osztályfőnököm küldött a pótszüleimnek két jegyet, de kiderült, hogy a pótapukám golfozni készül. Tehát helyette Karinával mentem, és később beugrott a pótanyukám is. Lerótt egy tiszteletkört, majd el is ment. Az iskolafesztivál sokkal érdekesebb volt, mint gondoltam. Rengeteg hagyományos bigyót láttunk, szóval lehet, hogy csak nekünk volt érdekes – nem hiszem, hogy annyira élvezném, ha mondjuk szlovák néptáncot kellene bámulnom. Sok előadás volt, sajnos néhány párhuzamosan folyt külön épületekben, szóval nem sikerült mindenhová eljutni. De így is voltunk teaceremónián (hihetetlen, de tényleg kezdem ezt is megkedvelni), robotkiállításon, A három kismalac című “angol” nyelvű előadáson, beöltöztettek minket kimonóba, vettünk egy rahedli édességet és csináltunk vattacukrot. Utóbbihoz nem kell nagy művészet – csak tartani kell a pálcát és néha forgatni. De attól még örültünk neki, mint majom a farkának.

Volt egy naginata-bemutató is (a régebben említett japán női harcművészet). Az egyik túlságosan lelkes tanár kábé fél óráig beszélt nekem a naginata történelméről – én mindent megtettem, és nem tudom, hogy adhattam volna még jobban a tudtára, hogy egy szót sem értek. De ő csak mondta a magáét. Egy idő után feladtam, és csak bólogattam. Később koncertek voltak. Először egy “koto” nevezetű, tradicionális japán hangszeren játszottak, majd egy diáklány lecsapott egy fantasztikus szaxafon szólót, ezután meg “rock” koncert következett. Hát, pogo nem volt, azt meg kell jegyezni. Kiderült, hogy ez valami igencsak kezdő, kissé emós beütésű zenekar. Annyit biztosan tudok, hogy belőlük sem lesz rocklegenda.

Hogy a következő események sorát megértsétek, szükségetek lesz egy kis történelmi háttérre. No tehát:

Ugye, a móka sem móka, ha nem csinál az ember valami szabályellenest. Természetesen mi jól hozzuk az ártatlan külföldi figurát, no de “mégiscsak”. Tehát! Nekem elméletileg a suliban kellett volna maradnom kábé négyig. És tudjátok, itt milyenek a tanárok – ha késel, vagy ha nem vagy ott, akkor megszivatnak rendesen. Karinával úgy gondoltuk, hogy a mi idegrendszerünk sincs acélból (az iskolafesztivál tényleg érdekes volt, no de ha hét órát kellene ott töltenem, inkább levetném magam a toronyból), ergo meg kéne valahogy szökni. Meg különben is Harajukuba készültünk. Nos, hajtottam már végre agyafúrtabb szökést is, de ez sem volt semmi! A szökéseknek megvan a művészetük – minél nagyobb a kihívás, annál izgalmasabb kitervelni, és nincs szebb annál, mikor minden szépen a terv szerint halad. Na most, én nem akarok Belőletek bűnözőket nevelni, úgyhogy ezt a részt kihagyom. Ugorjunk!

Szokatlan módon Harajukuban nem történt semmi izgi, kivéve, hogy kiderült, hogy ott fogjuk tölteni a halloweent. Ez nagyon jól hangzik! Már alig várom…

Az iskolafesztivál tiszteletére kaptunk két nap szünetet. A hétfőt semmittevéssel töltöttem, de kedden elmentünk a pótanyukámmal Asakusába. Ez a hely sokkal izgalmasabb, mint amilyennek hangzik. Van ott egy pompás templom – ha jól sejtem, buddhista, ugyanis több helyen is láttam Buddha-szobrot. A tepmlomban minden vakítóan arany volt. Az előtér fakó volt és régebbinek tűnt, a mennyezeten kopott freskók voltak, csak épp nem szenteket vagy Jézust ábrázolták, hanem például sárkányokat. A díszítésben itt-ott megbújt egy-egy kedves kis horogkereszt. Nos, mivel én jóval a második világháború után, és Európában születtem, számomra a horogkereszt igencsak ellenszenves, így reflexszerűen megrémültem (mi van, ha itt holmi eszelős nácik tanyáznak?) és katasztrófaelméletek sora játszódott le a szemem előtt. Utána eszembe jutott, hogy régebben olvastam már a horogkeresztről – úgy rémlett, hogy először vallási jelképként használták. Nos, utánanéztem, és ha jól értelmeztem, akkor a horogkeresztet valóban sok vallásban használták szimbólumként, jelen esetben pedig buddhista jelkép – halhatatlanságot jelent. Röviden ennyi (lehet, hogy Ti ezt már mind tudtátok, bevallom, én nem).

A templomtól nemmessze volt egy apró építmény, amiben homokba volt szúrkálva több száz füstölőpálcika. Valami rejtélyes okból a pótanyukám azt várta tőlem, hogy legyezzem magamra a füstöt (ebbe majdnem megfulladtam). Szétnéztünk még a környéken, láttunk ősöreg, japán jelekkel televésett köveket, rengeteg szobrot, gyönyörű épületeket, riksát (régi japán jármű, japánul “jinrikisha”, ami attól érdekes, mert ember húzza), utána elmentünk Tokió legrégebbi vidámparkjába hullámvasutazni, ettünk, majd elindultunk hajókázni.

Az úticél egy messzi-messzi teaház volt, egy park közepén. A park gyönyörű volt, sok kis tavacskával és fenyőfával, és a távolban ott díszelgett a teaház. Az épület cölöpökön épült és volt egy kisebbfajta terasza, egy kis tó felé néző lócákkal és asztalokkal. Először sütit kaptunk. A teaszertartásokon mindig azt kapjuk először, mert úgy finomabb a tea. Majd megkaptuk az isteni, habos zöldteát, a matchát. Hihetetlen, egyedi élmény volt – azt hiszem, sikerült mélyebben megtapasztalnom valamit a “régi Japán”-ból, amikor a tó zavartalan tükrét nézve mennyei harmóniában egyesültek a számban az ízek. A tea valami mámorítóan finom volt. Igaz, a látványba eléggé bezavartak a tó fölött tornyosuló szürke irodaházak – mit is mondhatnék, kontraszt.

Ezután járkáltunk még egy kicsit a parkban, megnéztük Tokió legrégebbi fáját (háromszáz éves), majd hazamentünk.

Szerdán volt suli, de nekem nem kellett mennem, mert ismét Rotary találkozóm volt. Nekem ott csak annyi volt a dolgom, hogy udvariasan köszöngessek mindenkinek, mosolyogjak, egyek sushit és mondjak el pár mondatot magamról (“Flóra vagyok. Szeretem a dangót. Még nem beszélek japánul, de igyekszem”. A pótapukám volt olyan készséges és a tudtom nélkül leírta a szöveget). Az egyik hetven fölötti Rotarytag ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen kávézni az épület legfelső emeletén lévő kávézóba, hatalmas ablakokkal, ahonnan látni a városnak kábé egészen az egytizedét (ha nem mondok túl sokat). Nem beszéltünk valami rengeteget, de a kilátás és a kávé megérte a pénzét.

Tegnap is szünidő volt, így Shibuyába mentünk egy pár cserediákkal. Szokás szerint purikuráztunk, ettünk meg vásároltunk, de nagyon örülök, hogy ilyen gyakran összejövünk és elfoglalt vagyok. Nem mintha annyira várnám a tanév végét, de attól még jó, ha mindig csinálok valamit és megy az idő.

No gyerekek, így történt, hogy újra egy négynapos szünidőt mondhatok magam után. Szerencsére a napjaim legtöbbje izgalmasan telik, még akkor is, ha nem megyek el valami világhírű helyre – végülis, ez Tokió!

Ma suli volt, és ezzel kapcsolatban csak annyi említésre méltó történt, hogy nyáriról a téli egyenruhára váltottunk. Szóval most kék, hosszúújjú ingem van, szürke szoknyám és hosszú nyakkendőm, és sötétkék kabátom. Na, ennyit az egyedi uniformisomról – most már én is beolvadok a nagypapi-szürke egyenruhás diákok végeláthatatlan masszájába.

Mostanában hamar sötétedik, az eső pedig napok óta gyanúsan szemerkél. Sokszor ijesztően meglendül a szél, az egyenruhám szoknyáját ilyenkor nem lehet kordában tartani. A levegőnek végre ősz-szaga van. Talán néha túlzásokba is esem – ma például azon kaptam magam a suliban, hogy karácsonyi dalokat dudorászok. Na, jóéjt!

Posted in Uncategorized | 5 Comments

A halacska úszik a vízben

Na sziasztok!

Majdnem egy hete (vagy pont egy hete?) nem írtam, ami azért van, mert elég zsúfoltak voltak a napjaim. Ezt azonnal kifejtem.

Előszöris, el kell mondjam, hogy tegnapelőtt ért véget a négynapos szünidőm. Az osztályfőnökömtől kaptam egy naptárat, amin sötét színnel vannak jelölve azok a napok, mikor nincs iskola, és – ahhoz képest, mi mindent hallottam a szünidőkkel kapcsolatban mielőtt még kijöttem volna Japánba (például azt, hogy egyáltalán nincs szünidő, csak mikor a cseresznyefák virágoznak, a drasztikusabb egyének meg azzal rémísztgettek, hogy tizenkét hónapon át minden áldott nap iskolába kell majd mennem) – az igazat megvallva a szünidőmennyiség jócskán kárpótol engem a szombati iskoláért.

Tehát ez volt eddig a leghosszabb szünidő – higgyétek el, a négy nap nem kevés! Hivatalosan vasárnaptól szerdáig tartott, de nekünk, cserediákoknak volt szombat koradélutánra is programunk, szóval elengedtek, mielőtt még meghaltam volna az unalomtól (ismét lyukas óráim voltak). A program teaceremónia volt. Hazaloholtam tehát, és épp készültem szokásom szerint lerepegetni magamról az egyenruhát (mindig ez a nap legnyomorúságosabb pontja – mert nem elég, hogy fullasztó hőségben gyalogolok haza, de még a házban is ugyanaz vár rám, az egyenruha egyenesen éget. Végre bekapcsolom a légkondit, és a villámot megszégyenítő gyorsasággal dobálom le a ruhadarabjaimat, de ekkor a szoknya rendszerint beakad. És ilyenkor következik a repegetés.), amikor a pótanyukám azt mondta, hogy muszáj egyenruhában mennem. Ezt baljós jelként könyveltem el – ez az akció nem kezdődik valami jól, ugyanis időközben nagyon megutáltam az egyenruhámat, és egyáltalán, minden áldott egyenruhát ezen a földkerekségen. De ezt most hagyjuk. Nos, tehát odaértem, és láttam, hogy mindenkin egyenruha van. Megkönnyebbülten vettem észre, hogy az én sulim egyenruhája néz ki a legjobban – a többieké mind unalmas kék-fehér, itt-ott előbukkan egy-két nagypapi-szürke is, és persze a klasszikus fekete. Dumáltam a többiekkel a suliról, és meg kell mondjam, igazán szerencsés vagyok – a többieknek úgy kell tanulniuk, mintha világéletükben abba az iskolába jártak volna. Rájöttem hát, hogy az én iskolám nem is olyan katasztrofális. Node térjünk a tárgyra. A szertartás! Megpróbálom hitelesen leírni. És ezennel a leírásban egyáltalán nem lesz irónia.

Sehol sem láttam még ennyire eltúlzott szigort. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem fogalmam nincs, miért ízlene bárkinek is kevésbé a tea, ha jobb kézzel fogná meg a csészét (nem pedig ballal. Vagy fordítva?), vagy ha nem úgy ülne le, amitől az alsó végtagok egy időre lebénulnak (ismeritek, hogy kell leülni: úgy, hogy a talpatok gyakorlatilag a feneketek alatt legyen), vagy ha nem ülne olyan csöndben, hogy még a belső szervek működését is hallani. Mindez még nem is lenne olyan nagy baj – igen, tudom, ez egy régi hagyomány, satöbbi – , de az meg már abszolút túlzás, hogy meg van adva pontosan, hogy a padlón lévő fekete csíktól hány centiméterre helyezkedjen el az ember térde (egyébként huszonnégy). De kérem, most elő kéne rántanom a teáskancsóból egy vonalzót (persze kizárólag a jobb kezem hüvelyk- és gyűrűsujjával), és lemérni a távot?! Ez volt az a pont, amikor még én is megeresztettem egy keserves kacajt – ami rögtön le is olvadt az arcomról, miután láttam a vezetők rám vetett, lesújtó pillantásait. A teaceremóniák végig fognak engem kísérni az év során – azt hiszem, háromhetente fogják őket megtartani. Persze örülök annak, hogy látunk egy olyan dolgot, ami már évszázadok óta tradíció a japánoknál (ha nem több), de azt hiszem, kétszer pontosan elég volt végignézni (volt egy a nyelvtáborban is). Van rá esély viszont, hogy csak egyszerűen megszeretem őket – az ember általában megtanul mindent szeretni, ha nincs más választása. Kivéve persze, ha az illető menthetetlenül büszke és makacs. De abba meg előbb-utóbb belehal. Én személy szerint sokmindent megtanultam itt szeretni.

A ceremónia után egy étterembe mentünk, ahol jól belakmároztunk – ez mindenkit megnyugtatott a kissé szorongó hangulatú szertartás után. Amikor a népség teli pocakkal hazavánszorgott, én és Karina újra elmentünk a kávézóba.

Újra megrendeltük a kapucsínót, és valami csoda folytán ez az este is ugyanolyan jóra sikerült, mint az előző ott töltött esténk. Ráadásul kiderült, hogy nem az az egész lemezkészletük, ami azon a – most már – silány polcon volt, amit az előző alkalommal nézegettünk. Eltökéltem ugyanis, hogy minden szegletét megjegyzem ennek a helynek, és épp a plafont pásztáztam, mikor észrevettem, hogy a fejem fölött egy hihetetlenül hosszú polc van (a vége e sötétségbe veszett), telis-tele zsúfolva jazzlemezekkel. Azon morfondíroztunk, hogy az éj leple alatt be kéne törni ide és ellopni az összeset, de abban maradtunk, hogy nincs járgányunk, és elég feltűnőek lennénk az utcán, mint két külföldi, aki alig látszik ki a lemezkupac mögül.

Vasárnap volt a mexikói fesztivál. Majdnem olyan jó volt, mint a brazil. De itt nem volt akkora tömeg, és a terület sem volt olyan nagy (természetesen a fényképezőgépemet otthon felejtettem). Sok tipikus mexikói dolgot árultak a sátrak – vallási dolgokat, sombrerót, tacost, tequilát és miegymást. Sajnos elég kevesen jöttünk el ide – azt hiszem, csupán öten voltunk, és valamilyen rejtélyes oknál fogva sorra veszítettük el az embereket, így a végén már csak én és Roy maradtunk. Ez viszont előnyömre vált, mert ő minden mexikóival szóbaállt, akik nekem is odakiáltottak fülig érő szájjal egy “Hola!”-t, szóval megismertem egy pár embert. A végén pedig fergeteges parti volt – népzenével léptek fel, és az egész közönség őrjöngve táncolt. Nagyon jó kis buli volt.

Hétfőn Shinjukuba zarándokoltunk el, ahol csináltunk purikurát (szokás szerint – és már kezdünk belejönni! Egyre idiótábban nézünk ki a képeken), majd csak úgy céltalanul tengődtünk a városban, és időnként beültünk valahová.

Kedd! Nos, kedden a pótcsaládommal voltam. Elfelejtettem említeni, hogy a legidősebb pótnővérem (Mari, aki már megházasodott és Aomoriban lakik) hazajött egy pár napra, és épp kedden ment el. Elmentünk tehát – az ő tiszteletére – egy hagyományos japán étterembe. Nem is tudok mit hozzáfűzni, a hely maga gyönyörű volt, a kaja isteni, és az ablak előtt bambusz nőtt. A fotókon majd láthatjátok.

Miután kocsival elvittük Marit az állomásra (talán több mint egy órába telt), elindultunk a vízalatti múzeumba. Ez is elég sokáig elhúzódott, de teljesen megérte. Lényegében vízalatti folyosókon tekinthettünk meg a szebbnél szebb tengeri halakat és állatkákat. Tudniillik, nagyon érdekel engem a tenger és a mélye (az egyik életcélom – a könyököm megnyalása mellett – , hogy felkutassam a sellőket), így igencsak élvezhető volt számomra a múzeum. Rengeteg volt ott a cuki kisgyerek is, és hirtelen nem is tudtam, mit nézzek – őket, vagy a halakat.

Mire hazaértünk, hullafáradt voltam. És kiderült, hogy nemsokára megérkezik Kaori (akit egyébként még a tábor előtt láttam utoljára), és ennek örömére elmegyünk egy sushibárba, ahol még váróterem is volt. Persze ez nem tántoríthatott el senkit attól, hogy ott együnk, hiába volt a környéken száz meg száz más étterem is, ahol még csak várni sem kell. A dolog élvezhető is lett volna (akkor jártam először sushibárban), ha nem csukódott volna le minduntalan a szemem. Ráadásul ott volt az a valami, ami a japánoknál nagyon közkedvelt és “wasabi”-nak hívják – ez egy halványzöld trutyi, ami rettentően csípős. Természetesen ahelyett, hogy egy jól látható helyre tennék, alattomosan elrejtették a sushiba – ez után nem győztem fogat mosni, hogy megszabaduljak az íztől.

A szerdai napomat főleg azzal ütöttem el, hogy megpróbáltam kihozni valamit azokból a felvételekből, amik a múzeumban készültek, majd este ismét kávéztunk Karinával. Ezúttal azt döntöttük el, hogy minden alkalommal egy új kávét próbálunk majd ki. Később ettünk is, rengeteget beszélgettünk, majd hazamentünk.

Csütörtökön megint elkezdődött a suli. Ma már végképp nem voltak tanítási órák – csak a holnapi kulturális fesztiválra készültünk (lehet, hogy oda kellenek majd a zöld rajzlapjaim!), tehát lufikat fújtunk és pukkasztottunk ki, meg labdáztunk velük. Kábé ennyi volt a mai nap.

…éééés a képek!

Posted in Uncategorized | 19 Comments

Ősz?

Bár már elhagytuk szeptember közepét is, pár napja még egy jele sem volt annak, hogy az ősz venné a fáradtságot és megérkezne. A lombok zöldebbek voltak mint valaha, napközben pedig kánikula várt ránk az utcán a fárasztó iskola után (margóra: a suliban az embereknek mindennapos az alvás. Talán van abban valami, hogy Japánnak van egy amolyan “légköre”, ami mindig kifárasztja az embert. Én speciel akkor is alszom már a suliban, ha reggel egy liter feketekávét bevedelek). Viszont néhány napja hűvösebbek a reggelek, és ma gyanús, szürke felhők kavarogtak az égen.

Most engedjétek meg, hogy beszámoljak az elmúlt napjaimról.

Nos! Előszöris tisztáznunk kell, hogy nem fogok én olyan gyakran írni, mint eddig. Természetesen nem hagyom abba, már csak azért sem, mert menthetetlenül önző vagyok és szeretek írni. Egyszerűen csak túl vagyok azon az izgalmon, mikor minden új és szokatlan. Viszont rájöttem arra, hogy csak akkor mondhatom azt, hogy “hozzászoktam” a dologhoz, mikor ugyan olyan életet fogok élni itt, mint otthon. Félreértés ne essék, én sem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy Japánban lehet ugyan olyan életet élni, mint Szlovákiában. Végtére is, eléggé különbözik a két ország, mint ahogyan arra biztosan Ti is rájöttetek. Arra akartam kilyukadni, hogy itt még nincs meg az, hogy felhívom az egyik barátomat, hogy menjünk el “beülni” és beszélgessünk. Nincs meg az, hogy suli után mindig elmegyünk valahová kábé tízen, hogy megbeszéljük az aznapot vagy a másnapot. Ez nem csak amiatt van, mert még nem beszélem a nyelvet, hanem mert nagyvárosban élni nem olyan egyszerű.

Bizony, amíg Kassán legfeljebb fél órát kell buszocskáznod ahhoz, hogy eljuss a város egyik végéből a másikba, addig Tokióban két órát kell utaznod ahhoz, hogy hazajuss a központból (hála az égnek nekem nem, de valakinek igen. Például a brazil cserediáklánynak). Naná, hogy nincs egyenes járat. Ha jól tudom, kábé háromszor kell áttszállnia és két különböző járművel kell megtennie az utat, a gyaloglásról meg ne is beszéljünk. Persze ez a város megéri a pénzét – ez egy dzsungel, tele a legőrültebb stílusokkal, leghihetetlenebb helyekkel, a legjobb divattal és még sorolhatnám. És ezeknek a dolgoknak talán még az egy századát sem láttam. Mintha egy mindenki számára láthatatlan buborékban lennék, amiben kívülállóként figyelem, hogyan hömpölyög és kavarog a japán nép Tokióban. Van benne egy határozott ritmus, amit eddig sehol sem láttam. Mintha egy terjedelmes érrendszer lenne, amiben a nép alkotja a vért, és a vér körforgása minden nap lejátszódik.

De váltsunk témát. A főzés például igencsak jól megy mostanság – szorgalmasabb vagyok mint az első órákon, és immár nem hagyom, hogy rámsózzák a kukta szerepét. Mert igenis, tanultam egyet s mást a Nagyitól – kicsi koromtól tanított sütni és ünnepekkor mindig megvolt a nagy sürgés-forgás a konyhában, mikor ketten sütöttünk. Ez a tradíció nálunk a mai napig megmaradt (na jó, most épp szünetet tartunk). Tehát ma, amikor szánakozva néztem a japán lányok próbálkozásait dagasztás terén – amit ők szakértői arckifejezéssel “csináltak” –  , úgy éreztem, a kezembe kell vennem a dolgok irányítását. Következett egy pár keserves nyögés, amint épp azt próbáltam elmagyaráni a tésztát cibálva egy japán lány kezéből, hogy mire készülök. Vagy megértette, vagy feladta – nem tudom, de lényeg, hogy egyszer és mindenkorra félresöpörtem a kukta-korszakot. Olyan ámulattal nézték, ahogyan határozott, gyakorlott mozdulatokkal dagasztom a tésztát, hogy az már szinte sértő volt (nem tudom, hogyan képzelik el Szlovákiát – talán olyan országnak, ahol az emberek a szűzi természet gyümölcseiből és állataiból táplálkoznak, és nem szoktak olyan “modern” dolgokat csinálni, mint a tészta dagasztása).

Nos igen, kezdek megbarátkozni a ténnyel, hogy egy évig ebbe az iskolába fogok járni. Kénytelen leszek hozzászokni. Most tehát azt csinálom, hogy mindenből a legjobbat hozom ki és okokat keresek rá, hogy jól érezzem magam ott – akkor is, mikor épp a világ legunalmasabb lyukas óráján vagyok. Végülis, megfogadtam, hogy minden percét fogom élvezni az ittlétnek. Ez annyira közhely, de nemrég jöttem rá, hogy mennyire fontos. És nem csak egy Japánban töltött év alatt.

A varrást is nagyon élvezem – már készül a yukatám, amit egyedül, saját kezűleg varrok. Még varrógépet sem használhatok. És elég jól megy. Megintcsak háromszoros hurrá Terka mamának (alias Nagyi), aki kábé hétéves koromban megtanított varrni és hímezni.

Holnap még suli, de a harmadik óra után jól elhúzok a sunyiba, ugyanis teaceremóniám lesz a többiekkel, utána meg remélhetőleg elmegyünk valahová partizni. Vasárnap mexikói fesztivál (HÚÚÚÚ!!!) – egy hete csak ez a  gondolat éltet a hiper-unalmas lyukasórákon. Hétfőre és szerdára még nincs programom, úgyhogy sürgősen be kell iktatni valamit, bár a zsebpénzem igencsak fogytán, szóval nem hiszem, hogy túl sokat tudnék kombinálni. Kedden meg a pótszüleim elvisznek valamiféle vízalatti múzeumba. Már erre is nagyon kíváncsi vagyok.

Legyetek jók!

Posted in Uncategorized | 5 Comments

Új kerékvágás

Csókolom!

Mára szerencsére sikerült kihevernem a múltkori, enyhén melankolikus hangulatomat. Bizonyára az hatott rám ilyen depresszíven, hogy öt napig az iskolán kívül sehova sem mentem, és, mint tudjuk, én nem vagyok ehhez szokva. Az is rátett egy lapáttal, hogy igencsak pocsék fizikai állapotban voltam – napokig köhögtem, és egyszer még hőemelkedésem is volt. De ez állítólag a klímaváltozás miatt volt.

Örömmel veszem észre magamon, hogy kezdek ráhangolódni az itteni életre, és meg kell mondjam, nem is olyan rossz az. Sőt! Kifejezetten imádom.

No de feleslegesen is számolnék be az iskolában töltött eseménytelen napokról, úgyhogy azt indítványozom, hogy ugorjunk a hétvégére.

Gyors háttérinfó: a mexikói gyerek szülinapját nem szombaton ünnepeltük meg, hanem vasárnap, vagyis ma. De azt majd később.

Bár még korántsem ismerem e nagyváros minden zegét-zugát (szerintem senki sem ismeri), azt viszont határozottan merem állítani, hogy van kedvenc helyem, mégpedig Harajuku. Tegnap ismét ellátogattunk oda, és ez volt az első eset, hogy nem volt helybéli kísérőnk. Megkönnyebbülten vettük észre, hogy mégsem annyira nehéz tájékozódni. Persze jól jön, ha az ember el tud nyögni egy-két szót japánul, ha mégis nehéz lenne. Szóval Erika (a brazil lány), Caio (a brazil fiú), Roy (a mexikói fiú) és én úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk. Elég sokat sikerült bejárnunk Harajukuból, és mindenféle különleges helyekre is eljutottunk. Egy ízben beléptünk egy boltba, ami a neve alapján felnőtteknek való, mocskos szórakozásra alkalmas eszközöket árusított, de valójában olyan volt, mintha egy bizarr mesébe csöppentünk volna. A falak, a mennyezet és a padló koromfekete volt, lámpa gyanánt meg a tűzoltóknál használatos piros vészjelző volt a plafonra biggyesztve. Ebben a boltban méregdrága fűzőket, húsz centi magas holdjáró cipőket, mindenféle csipkés-fodros harisnyákat és fehérneműt árultak. A zene pedig olyan volt, mintha egy rajzfilm gonosz szereplőinek dalait szedték volna össze. Mindez persze nem meglepő Harajukuban, rengeteg hihetetlen bolt van itt. De talán ez volt a leghihetetlenebb.

Időközben a két fiú hazament, mi pedig Erikával benéztünk még egy pár boltba. Az egyikben (egy turkálóban – itt találtunk egy mellényt, ami egy cserediáké lehetett, ugyanis rajta volt a Rotary logója és egy “Bruce” felirat – annyit szakadtunk ezen! Na meg mindenféle misztikus történeteket szőttünk “Bruce” köré) túl sokat időztünk el, és mire kiértünk, azt vettük észre, hogy szó szerint zuhog. Természetesen egyikünknek sem volt esernyője. Elmentünk tehát egy távoli kávézóba (így is ez volt a legközelebb), később meg Erikának haza kellett mennie. Nekem még volt időm, az eső pedig nem akart alábbhagyni, tehát úgy döntöttem, inkább várok. Vártam, vártam, az eső pedig továbbra is kitartóan kopogott a ponyván, ami alá bemenekültem. Úgy döntöttem tehát, hogy “most, vagy soha”! És így történt, hogy istenesen megáztam – úgy festhettem, mint aki most fürdött meg ruhástul a tengerben. Igencsak szánalomra méltó látványt nyújthattam, ugyanis egy kedves öregúr felajánlotta, hogy mehetek vele az állomásig az esernyője alatt. A vonatban meg rosszallóan méregettek az emberek, ami tulajdonképpen érthető – egy hatalmas víztócsát hagytam magam után. Viszont az új cipőmről kiderült, hogy megbízható. Nem ázott át, és ahhoz képest, milyen magas, egyszer sem vágódtam el benne futás közben.

És most térjünk át a mára. Nos, amint azt már említettem, ma ünnepeltük meg Roy szülinapját, ennek örömére elmentünk Shibuyába karaokézni. A létszám meglehetősen magas volt – pár ember híján az összes cserediák ott volt, és sok Rotextag is. Az ajándékom nagy sikert aratott (egy párducmintás alsógatya). Kábé három órát töltöttünk el itt, majd elmentünk enni egy puccos étterembe (na, gondoltam, jobbat nem is választhattak! Pénz híján – ugyanis a legtöbbet elvertem Harajukuban – én végül egy gyorsétteremben ettem). Majd hazaindultunk. Naná, hogy nem ott kötöttünk ki!

Kénytelen vagyok ismét írni egy kis történelmi hátteret. Nos, én a Shinkoiwa nevű állomás közelében lakom, és az iskolám csupán egyetlen megállónyira van tőlem. A megálló neve Koiwa – itt lakik az amerikai cserediáklány is, tehát az effajta összejövetelek után általában együtt utazunk haza. Tudnotok kell azt is, hogy iskolába menet minden nap elhaladok egy aprócska ajtajú, szinte észrevehetetlen kávézó előtt. Egyik alkalommal nem tudta elkerülni a figyelmemet az a fülbemászó jazz, ami bentről szólt, a viharvert, vörös kannával és egy trombitával díszített cégér meg majdhogynem ellenállhatatlan volt. Ezt a kávézót azóta is misztérium lengte körül – mindig hallottam a lélegzetelállító zenét és valami tompa, de annál csábítóbb zsivajt odabentről, az illat pedig illóolajok és kávé keveréke volt. Az utóbbi időben már alig tudtam elmenni mellette, de azért valami mindig visszatartott attól, hogy benézzek, például a fáradtság vagy éhség. Viszont minél tovább, annál jobban felcsigázta a kíváncsiságomat.

Hadd folytassam magát a történetet. Nos, ma is együtt mentünk haza Karinával, az amerikai lánnyal, és megemlítettem neki a kávézót. Úgy tűnt, érdekli a dolog, de azért annyira mégsem, hogy el is menjen velem oda. Épp búcsúzni készültem, mikor csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy “na, akkor elmegyünk abba a kávézóba?”. Habozás nélkül rávágtam az igent. És nem kellett csalódnom.

Nem is éreztem magam ilyen jól a brazil fesztivál óta. Ez az a fajta jó érzés volt, amikor egy habos, fahéjas kapucsínó gőzölög a kezedben, van egy hihetetlenül jó beszélgetőtársad, a zenével meg egyenesen nem tudsz betelni. A kávézóban a falakat húszas-harmincas évek-beli poszterek borítják, a polcok roskadásig telve vannak ősrégi jazzlemezekkel és videokazettákkal, és ha van rajtuk egy zsebkendőnyi lemez- és kazettamentes területet, azt valami régi kacat foglalja el – egy ósdi telefon, vagy épp egy apró tricikli. A zene pedig igazi, régi lemezjátszóról szól. Ez az a fajta hely, ahová egyszerűen  betérni (még a vécébe is!), vagy néhanapján inkább bemenekülni.

Na most, bocsánat az eltúlzott részletekért (néha elkap a “szófosás”). Szerettem volna, ha átvennétek a hangulatot.

A lényeg az, hogy ma teljességgel kiegyensúlyozva léptettem hazafelé – egy nagyon kellemes napot mondhatok magam után.

Most pedig jóéjszakát!

…és egy pár kép bónuszba:

Posted in Uncategorized | 16 Comments