Egy látogató és egy Japán körüli út

Csókolom!

Tudom, megígértem, hogy rendszeresebben írok majd, de meg van rá az okom, hogy nem írtam. Szóval, úgy egy héttel az utolsó bejegyzésem után nagyban leültem a géphez, hogy “na, most írok a blogra”, de megzakkant a caps lock. Komolyan mondom, úgy kapcsolódott ki-be, ahogy éppen kedve szottyant, az én idegeimet meg ezzel teljesen tönkretette. Így ment ez hetekig, szóval nem tudtam írni. Aztán, egy szép napos március végi estén, amikor már az apukám is itt volt (mert bizony eljött, de arról majd később), egyszer csak fogta magát a caps lock, és megjavult. Na, mondom, jó.

Azóta meg eléggé elfoglalt voltam – miután az apukám elment, volt egy pár nap szünetem, ami alatt ki-be kellett pakolni a bőröndömből, mosni meg ilyesmik, aztán már mentem is a Japán körüli útra. De erről is később.

Persze ha tényleg nagyon nagyon akartam volna, tudtam volna a blogra is időt találni. De igazából úgy gondolom, hogy már mindent tudtok, amit tudnotok kell az ittlétemről, és bár még mindig vannak nagy meglepetések, beleszoktam a tokiói mindennapokba, és kábé olyan életet élek itt, mint bárki más. Erről az életről meg nem hinném, hogy túl érdekes lenne Nektek olvasni. Viszont jó hír az, hogy mostanság történtek nagy dolgok!

Ami még a februárból említésre méltó, az az, hogy elmentem a hajdani pótanyámmal (mert már új van. Később.) Yokohamába, hogy megnézzük a Macskák c. musicalt. Az előadás nagy élmény volt. Egy egész színházat építettek fel csupán emiatt az egy darab miatt, szóval itt minden kis részlet a Macskákról szólt. A színház egész beltere volt maga a díszlet, ami, bár szemétdombot ábrázolt, kápráztató látványt nyújtott. Hogy még jobban beleéljük magunkat a helyzetbe, a szemétdarabok mind jóval nagyobbak voltak a kelletüknél – a falon csüngtek óriás, kopott súrolóporos flakonok, gyűrött sörösdobozok, megunt könyvek, újságok, fémdarabok, hatalmas kilyukadt labdák, régi hangszerek, túlméretezett gyermekjátékok, rongyok, stb. Minden egyes részlet hibátlan és gyönyörű volt, a megvilágítás, a színészek, a dal, a tánc, a smink, a jelmezek… Minden jelenet szemetgyönyörködtető volt, a trükkök is látványosak és bámulatosak voltak. Bár még mindig nem igazán értem a lényegét az egész történetnek, egyszerűen jó volt nézni a műsort. Elbűvölő volt.

Egyébként, visszagondolva a februárra, alig emlékszem valamire. Bizonyára nem történt semmi fontos. A családdal nagyszerű volt a kapcsolatom. Az akkori pótapám (úgy 65 éves) egy vicces, jószívű ember, a pótanyámmal meg vacsora után mindig órák hosszat beszélgettünk. Annyira szabad és jó volt a kapcsolatunk, hogy úgy viselkedhettem náluk, mint otthon: kedvem szerint adtam ki “érdekes hangokat”, dalolásztam, táncoltam, amikor épp rámjött az ötperc. Ilyenkor a pótanyám nagyokat hahotázott és megdícsért, hogy szépen éneklek (akkor is, mikor épp egy férfi operaénekes hangját imitáltam), a pótapám meg csak a maga módján elnézően mosolygott. A pótnővéremmel úgy háromszor találkoztam a négy hónap alatt, mert ő máshol lakik, de amikor együtt voltunk, mindig sokat beszéltünk és nagyokat nevettünk. Az idősebb pótbátyámmal szinte csak köszönőviszonyban voltunk, de ahányszor láttam őt, mindig sunyin vigyorgott. Arra gyanakszom, hogy egyszer tanúja lehetett az “ötpercemnek”. A fiatalabbik pótbátyámon meg mindig annyit röhögtem. Ezt az embert rejtély lengte körül – igazából mai napig sem tudom, hol lakott (a mi házunkban-e vagy sem). Néha láttam éjnek évadján, hogy ég a villany a szobájában, de a házban valahogy mindig elkerültük egymást. Viszont ahányszor találkoztunk, annyiszor sikerült halálra ijesztenem. Egy ízben azért ijedt meg, mert azt hitte, hogy egy nagyra nőtt macska vagyok, ami kaját keres a konyhában. Ilyen eseteknél ő női sikolyt hallatott, majd leült és zihált, annyira megrémült. Nagyon kedves, csupa szív emberek, és ha nem a japán etikett, hát halálra ölelgettem volna mindet egy szálig.

Aztán jött a március. Tizenharmadikától huszonharmadikáig itt volt az apukám, akivel ez alatt az idő alatt egy hotelban szálltunk meg, viszonylag közel a központhoz. Jó volt erre a tíz napra egy kicsit kirúgni a hámból – ugyebár ekkor nem voltak rám érvényesek a Rotary szabályai, amit a japánok mindig annyira betartanak. Apukámnak igyekeztem mindent megmutatni Tokióból, amit szerintem érdemes. Elmenünk a kedvenc helyeimre – Shibuya, Shinjuku, Harajuku, Akihabara – , és mivel atyám inkább a történelem és a kultúra iránt érdeklődött, elmentünk Asakusába (ahol régi templomok és épületek vannak, meg egy hosszú-hosszú sor sátor tele szuvenírekkel – jól be is vásároltunk itt), a Tokyo Edo múzeumba Ryougokuban, Kamakurába (ami a hatalmas ülő buddha szobráról hires – ide Takako kísért el minket), és egyszer még kabukiba is (a japán színház). Az apukám ittléte alatt a Rotaryval is eljutottunk érdekes helyekre és nemmindennapi emberekkel ismerkedtünk meg.

Miután édesapám elment, következett, mint már mondtam, egy pár nap szünet, mialatt kipakoltam a bőröndömből, kimostuk a ruháimat aztán megint bepakoltam, hogy 27-én elinduljak a Japán körüli útra!

Nem is tudom, mit meséljek erről az útról. Soroljam fel a helyeket ahová elmentünk? Nos, Japán leghíresebb helyeire sikerült eljutnunk, olyan helyekre, ahová a japán haverjaim nagy része be sem tette a lábát – Hiroshima, Nagasaki, Nara, Nagoya, Miyajima, Osaka, Fukuoka, na és persze Kiotó. Egy álom volt az egész. Nem csak, hogy egy hétig gyönyörködhettünk Japán legszebb tájaiban, de ez volt az utolsó egy hét, amikor a többiekkel is úgymond igazán együtt lehettünk. Ugyanis már május elejétől kezdenek lassacskán hazaszállingózni a cserediákok. Szomorú erre gondolni. De szerintem elég jól kihasználtuk azt az egy hetet együtt, még ha csak egy hét is volt. Minden nap buliztunk a szobán, és lényegében buli volt a buszban töltött napi hat-hét óra is, na meg a nézelődés ezekben a régi városokban.

Volt ez a majdnem egy hónapos tavaszi szünetünk, és kicsit elkényelmesedtem, mert még annyira sem voltak kötelességeim, mint eddig. Amikor nyolcadikán elkezdődött az iskola, jobban mondva a tanév (gyors történelmi háttér: itt az iskola áprilisban kezdődik és három szemeszter van, és három nagyobbacska szünet – egy a téli, egy a tavaszi és egy a nyári. Szóval most vannak új, tudatlan elsős lánykák), kétszer is beteget jelentettem és így sikerült kibújnom a suliban-punnyadás súlyos terhe alól. És itt jön az, hogy “ne fesd az ördögöt a falra”.

Mivel még az új órarendem nem volt kész, ma is a cserediákoknak kiszabott szobában, a fejemet az asztalra hajtva szunyókáltam. Ilyenkor, valami rejtélyes oknál fogva mindig elzsibbad a lábam. Ma is ez történt, szóval arra ébredtem, hogy a lábam meg van halva és hideg van. Még mindig félig alva feltápászkodtam, hogy bekapcsoljam a légkondit, és mivel nem éreztem a lábam, azt sem tudtam, hogy a talpamon állok-e. Egy kis szünet, valami gyanús fájdalom a jobb bokám környékén, és egy pillanatra rá arra eszméltem, hogy gyakorlatilag a sípcsontom végződésén állok, a lábfejem meg természetellenes szögben van kicsavarodva. Mondom, már csak ez hiányzott.

Persze eszem ágában sem volt az iskolám gyengélkedőjére menni, inkább végigsántikáltam a napot és délután kétségbeesetten hívtam a pótapámat, hogy jöjjön értem és csináljon valamit. El is mentünk a kórházba, megröntgenezték a lábam, és az orvos közölte velem, hogy jó lenne begipszelni, és akkor majd mankóval tántoroghatok el mindenhová. Mivel én határozottan elutasítottam ezt a lehetőséget, valamilyen számomra ismeretlen elektromos kezelést ajánlott, plusz adott egy kemény, vastag szalagot, amivel be kell kötnöm a lábam, ha megyek valahová, meg valamilyen kenőcsöt. Természetesen az iskolából nem írt ki, de bezzeg azt megtiltotta, hogy bulizni járkáljak. A kulcsomat is jól otthagytam a kórházban, remélem, meglesz, mert különben nekem annyi. Itthon meg majdnem leégett az orrom. Azt hiszem, ma bal lábbal kelhettem fel, általában nem vagyok ennyire szerencsétlen. Az is megfordult a fejemben, hogy a ma reggeli pasi átkozott el, aki mindenáron el akart vinni valahová, és miután sorozatban elutasítottam a vacsora-, ebéd-, kocsmázás- és reggelimeghívását is, sőt, még a telefonszámomat sem voltam hajlandó megadni, valamit a bajsza alatt morogva otthagyott.

Még egy gyors beszámoló az új és régi családdal kapcsolatban. Április hatodikán költöztem az újhoz, és ötödikén volt egy búcsúvacsi a régivel, ahova összegyűlt a család mind az öt tagja, plusz én. Jól bevacsoráztunk, aztán kreáltam egy köszönő-beszédet, mondván, hogy mennyire hálás vagyok nekik amiért kedvesek voltak és jól törődtek velem, mert sok cserediáknak megkeseríti az ittlétét egy rossz pótcsalád. Persze ez mind csak egy töredéke mindannak, amit mondani akartam nekik, de nyelvtudás híján nem tudtam mindent szavakba önteni.

A jelenlegi pótapám egy jóképű negyvenes zenész, aki valójában egyedül él, de mivel most én is nála lakom, az anyjának is ide kellett költöznie a szabályzat miatt. Így élünk hárman egy kis lakásban, ami nagyon otthonos, és már jól berendezkedtem. Biztos furcsa szegény pasasnak, hogy nőuralom van és hirtelen ilyen sok lányos cucc jelent meg a lakásában. Egyébként nagyon jól kijövök mindkettőjükkel, és már a család több tagjának is be lettem mutatva: a pótnagyapámnak és a pótapám nővérének is, akinek van egy szép nagy kutyája. Mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoznak késő estig, ezért minden nap először meg kell ott mutatkoznom, és akkor mehetek haza. Ilyenkor meg is kell sétáltatnom a kutyát, ami, bár csak egy éves, két lábra állva majdnem olyan magas mint én, és ami a sétáltatást illeti, helyesebb lenne azt mondani, hogy inkább ő sétáltat engem. Vagyis én repülök mögötte.

Na, most ennyi az újság, a lábam sajog és már három hónap sincs hátra. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy el kell mennem, de nem győzöm hangsúlyozni: nem amiatt, hogy Szlovákiába kell visszamennem, hanem azért,  mert innen kell elmennem.

Na pá!

 

Advertisements
This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

2 Responses to Egy látogató és egy Japán körüli út

  1. featherofraven says:

    na az van, hogy bagoly mondja verébnek, hogy kretén. ez.

  2. weenysplinter says:

    Szia, Nyunyu! Na szóval, köszönöm a képeket, hogy gondoltál rám. miután megnéztem őket, kommentálom, h melyiket kérem majd megfőzni, jó? 🙂
    Aztán: hogy lehetsz már ennyire áááááááá 😀 KERRRRT!!??? 😀 A bokás rész miatt. Egyébként velem is gyakran előfordul h a számitógép előtt törökülésben ülök. Ilyenkor mindig elzsibbad nekem is szörnyen a bal lábam – viszont nagyon szeretem ezt az érzést, vicces. Néha felállok és zsibbadt lábbal mászkálok. egyszer igy mentem levest szedni magamnak a konyhába és amikor le akartam emelni a szedőkanalat a helyéről, elkezdtem inogni és majd’ fölhöz vágódtam. Nagy nevetésben törtem ki és a apukám is velem nevetett. 😀 Gondoltam megosztom ezt a rövidke történetet veled 🙂
    Nagyon megörültem, amikor olvastam a régi pótcsaládos résznél, hogy szabadon szállhattak ki a ‘furcsa hangok’ a torkodból – ezek szerint nem kicsit a régi bolond maradtál (mikor webcamozunk?). Remélem h a mostani pótcsaládoddal is hasonlóképp szabad lesz a kapcsolat. Vigyázz a kutyával 😀 Amúgy minő zenész a pasas?
    Amikor azt olvastam, h milyen szomorú vagy h lassan elmennek a barátaid, én is elszomorodtam. Úgy együttérzek. Viszont már nagyon örülök, h hazajösz hozzánk, és be vagyok zsongva. 🙂 Már álmodtam is olyat, hogy egyszer csak június elején megláttalak a suli folyosóján és a nyakadba ugrottam. Jó volt 😛
    Nagyjából ennyi, puszika ^^ ZsócKA.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s