A vége felé

Üdv!

Ismét az elnézéseteket kell kérnem, amiért bokros teendőim miatt elhanyagoltam a blogot. Őszintén remélem, hogy ez volt a legnagyobb szünet.

Elkezdeném tehát taglalni az elmúlt másfél hónapomat.

A decemberem nagyon mozgalmas volt. Emlékeztek arra a valakire, aki még év elején szégyenlősen bejött a szobámba és adott nekem egy angolul írt levelet? Nos, huszadikán vele mentem vásárolni egy hatalmas plázába. Jól bevásároltam, de a konverzációk nagyon lassan mentek, mivel ő mindenáron az angolt akarta gyakorolni, és mint kiderült, nem sokat ért a nyelvből – egyfolytában a kezében volt az elektromos japán-angol szótár és mindig abba pötyögte be, amit mondani akart. Egy idő után már nagyon kínos volt a dolog, viszont örülök neki, hogy eggyel több barátom van a suliban.

Huszonharmadikán volt a cserediákok karácsonyi bálja, ahová rengeteg ember eljött – cserediákok az én distriktemből meg a másik tokiói distriktből is, és sok-sok rotextag. Egy gyönyörű, hangulatos kis tetőtéri klubban gyűltünk össze, fáklyafényes, széles terasszal. Nagyon sokan voltunk, és ismét sikerült meglepniük: egyszer csak kihívtak a reflektorfénybe és elémtoltak egy csillagszóróktól szikrázó tortát, majd mindenki elénekelte a Happy birthdayt és sorban felköszöntöttek. A hangulat nagyon jó volt, igyekeztem a legtöbb emberrel összeismerkedni, csak sajnos korán véget ért a buli a cserediák-szabályzat miatt.

A karácsonyom nem is lehetett volna semmitmondóbb. Olyan volt, mint bármely másik nap. Összejöttünk a csajokkal (Erika, Noémie, Hana és én), és szétnéztünk Ikebukuróban, egy boltokkal, restikkel és bárokkal teletömött neonfényes részén Tokiónak. Kajáltunk, purikuráztunk, hülyéskedtünk, de igazság szerint azon a napon rámtört egy párszor a honvágy. Eszembe jutottak Kassa behavazott, barátságos kis utcái, a Főutcára minden éven kiállított hatalmas karácsonyfa és az előtte sorakozó, forraltbort, édességeket és meleg kaját kínáló faházak, amik körül mindig rengeteg nép nyüzsgött. És persze a családom, amivel karácsony idején minden éven végiglátogattuk a rokonságot, a karácsonyfadíszítés… De, mit panaszkodom, ezért az évért bármilyen áldozatot érdemes meghozni.

December végén ellátogattak Japánba Erika szülei és unokatestvérei. Én alig vártam, hogy találkozzam velük, és mint kiderült, ez kölcsönös volt. Először Shibuyában találkoztunk, és a fogadtatás is meglepően meleg volt – amint megláttak, megölelgettek és össze-vissza csókolgattak. Normális esetben ez nem lenne olyan meglepő, csak épp elfelejtettem, hogy máshol mennyire fontos az embereknél a testi érintkezés is. Az év utolsó napjaiban tehát főleg velük lógtam, és nagyon jól éreztem magam. Még az is, hogy folyton pergő nyelvvel hadartak portugálul, szórakoztató volt.

A szilveszter (japánul: shougatsu) érdekes volt. Egyáltalán nem hasonlított az otthoniakhoz, itt egy régi buddhista szokást tapasztaltam meg. Helytelenül ítéltem meg az előző posztomban a Sakuma-családot, akikről valamiért nem hittem volna, hogy szilveszterkor imádkozni mennek. De éjfél előtt kocsival elindultunk egy buddhista szentélybe, Roppongihoz közel. Mint később kiderült, azért mentünk ilyen messzire, mert a pótapám felmenői mind ide jártak a shougatsu idején. A szentély gyönyörű volt, a bejárat előtt hosszú sor kígyózott. Belül sok kis furcsa építmény volt, szobrokkal, perselyekkel és kolompokkal ellátva. Sorban ezek elé kellett járulni, megköszönni az előző évet és jó szerencsét kérni az elkövetkezőhöz, pénzt dobni a perselybe és meghúzni a kolompot. Beszereztem itt egy pár babonás cuccot – egy kis sárga borítékot, amiben van egy pénzérme: azt vallják, hogy ha ezt mindig a táskádban hordod, sok pénzed lesz. Eddig nem jött be. Plusz kaptam a pótszüleimtől egy vicces kis mogorva képű piros szobrocskát, aminek a szeme teljesen fehér. Nekem kell megrajzolnom a pupilláját és közben kívánni valamit.

Január első reggelén a szűk családi körrel koccintottunk és királyi módon bereggeliztünk. Ez után nagytakarítás következett – az egész konyha és tévészoba, a kis buddha oltárral együtt meg lett tisztítva. Rám csak a saját szobám volt bízva. Másnap nagy családi összejövetel volt. Ezt igazából nem vettem komolyan, azt hittem, hogy maximum heten leszünk összesen, így aztán rendesen meglepődtem a másodika reggeli látványtól. Égnek álló hajjal, smink nélkül és pizsamában állítottam be a tévészobába, ahol a szoba mellett lévő helyiségtől elválasztó tolóajtók el lettek távolítva, így a két helyiség egyetlen nagy szobát alkotott. Az emberek sorra jöttek és végül úgy húszan lehettünk. Gyerekek, felnőttek, idősek és egy kisbaba is. Az asztalok össze lettek tolva és roskadásig tele lettek pakolva étellel-itallal. Ez a lakomázás kábé olyan volt, mint a japán változata az én gyerekkori nagy családi összejöveteleimnek. Örültem neki, hogy ennyire kivettem a részem egy ilyen fontos családi akcióban, nem is beszélve arról, hogy mennyi érdekes embert megismerhettem. Szeretem ezt a családot – lazák és viccesek és látszik, hogy mennyire szeretik egymást.

Január elején a pótapám elvitt teniszezni és bowlingozni egy pár családtaggal és haverjával. A tenisz nem ment nekem valami jól, a bowling bábukat viszont sikerült néha véletlenül ledöntenem. Végül arra is sikerült rávennem az öreg pótapámat, hogy csináljunk együtt purikurát. Vicces nap volt.

A következő héten részesültem eddigi ittlétem egyik leggyönyörűbb és legemlékezetesebb élményében. A családdal elmentünk egy kabuki-színházba, nevezetesen a Kabuki-zába, ami Tokió egy gazdag negyedében található, Ginzában. Node nem akármilyen színház az! Az épülete pompázatos és hatalmas, ami pedig a színdarabot illeti, úgy öt órás lehetett (egy pár kis szünettel és egy nagy vacsora-szünettel). Hagyományosan minden szerepet férfiak játszanak, és történelmi eseményeket vagy legendákat adnak elő. A fülemben egy kis fülhallgató volt, amin át szüntelenül mormolta a szöveget az angol csajszi, lefordítva a mondatokat és magyarázva az eseményeket. Egy szünet alkalmával a hang elmagyarázta, hogy a kabukiban nincs improvizálás és olyan sincs, hogy valaki elfelejtse a szöveget – a színpadon minden és mindenki centiméter pontossággal a helyén van. A színdarabban nem a történet a lényeg, mert azokat általában már minden japán ismeri, hanem inkább az, hogy az előadás szemet gyönyörködtető legyen. A darabban apró részletek is sokat mondóak, például a pipa használata – abból, hogy a szereplő hogyan szívja, gyújtja meg vagy épp üríti ki a pipát, következtetni lehet arra, hogy mit érez. És igen, az előadás valóban szemet és fület gyönyörködtető volt. A díszlet gazdag és pompás, a színészek bőre mind vastagon fehérre festve, a háttérben különböző érdekes hangszereken, dobokon játszanak és énekelnek a zenészek, a jelmezek meg egyenesen fényűzőek voltak. Az egyik jelenetben a gésát játszó színész tízpercenként más kimonóban jelent meg a szinpadon, és úgy táncolt a közönségnek, ami fejvesztve ujjongott az effajta fordulatoknál – úgy gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől.

Egyik napon az iskolai cipőmben szúrt valami. Kiderült, hogy egy levélke egy elsős lánytól (én másodikos vagyok), amiben bemutatkozik és közli velem, hogy a barátom szeretne lenni. Ennek az ártatlan levélkének az lett a vége, hogy mára sülve-főve együtt vagyunk. Együtt megyünk és jövünk suliból, bolondozni járunk mindenféle plázákba és városzrészekre, moziba megyünk, vagy csak épp beülünk egy kávéra. Amikor meg nem vagyunk együtt, akkor is mailekkel bombázzuk egymást.

Egyik napon elmentem a pótanyámmal 3D moziba (életemben először, és nagyon tetszett), egy másik napon meg meglátogattuk a családdal Moriyamáékat. A nyomós indok az volt, hogy az egyik decemberi bálon sok játékot kaptam, amikre én nem igazán szorultam rá, ezért úgy gondoltam, lepasszolom a gyerkőcöknek. Igen nagy volt az öröm – Yuike mindenáron velem együtt akarta kipróbálni az új játékokat, és végül meg is bántam amiért beadtam a derekam, mert egy óra játszás után is úgy tűnt, hogy egyre jobban és jobban élvezi a dolgot. Rurike is megnőtt – apukám szerint olyan a feje mint egy hordó (mindezt persze a lehető legjobb és legcukibb értelemben). Nos, a haja legalábbis megnőtt. A vacsora bőséges volt, és sokat beszélgettem Moriyamáékkal.

Az utolsó említésre méltó dolog az újévi lakoma volt egy hatalmas hotelban (kissé megkésve, január 20-án). A lakoma nem Rotarys akció volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy azt a kábé harminc jelenlévő embert mi kötötte össze. Vacsi előtt egy japán komikus szórakoztatta a népet, aztán ettünk, majd minden átmenet vagy figyelmeztetés nélkül kihívtak a reflekrotfénybe (nem értem, miért csinálják mindig ezt), aholis Szlovákiáról kellett beszélnem. Végül tombola volt, nyertem két óriási kerek sajttortát, amiből még ma is van egy kevés.

Nos, itt vagyunk immár február elején, és tegnapig fehőtlen napsütés és kellemesen hűvös levegő volt, viszont a minap épp elbóbiskoltam, és mire felkeltem, hat centis szűz hó borította a kertet. Ez valamiért arra emlékeztet, hogy elindultam a cserediákévem vége felé. Már csak öt hónap. És bár ne szaladna ennyire az idő.

Mára ennyi, gyerekek, igyekszem ezentúl rendszeresebben elnézni ide, és fenyegessetek meg valamivel, ha nem írok elég szorgalmasan. Sziasztok!

This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

4 Responses to A vége felé

  1. weenysplinter says:

    Jaj, Flóra, Szeretleeek! És olyan cuki az a gyerek! Halok meg! És örülök, hogy végre jelentkeztél. Aztán most már gyakrabbban! És a levelem még választ kiván. 🙂 Röviden ennyi. 🙂 puszillak

  2. anyuci says:

    Most figyeltem fel a terítésre. A fadobozok mindenki előtt még ugye üresek?

  3. andi says:

    Én csak most olvastam és olyan megnyugtató hogy olyan jól érzed magad, azon a képen mikor a fotelekbe ultok egy szalonban sotét színu zakóban , úgy nézel ki mint nagykovet aszisztense……………
    Pusz

    (szuper hogy karcsikát felvették)

  4. weenysplinter says:

    Te, Flóra…már most tényleg a vége felé vagy és most kell csak igazán kiélvezni…de ezeket az élvezeteket nyugodtan közölheted velünk itt 😛

Leave a comment