Csókolom

Üdv

Ez csak egy nagyon rövid bejegyzés lesz.

A Japánban töltött utolsó hónapokban már egyáltalán nem éreztem kedvet, sem inspirációt arra, hogy folytassam a blogot. És mondanom sem kell, hogy időm sem volt rá.

Majdnem egy hete érkeztem vissza Szlovákiába. Nem akarok arról beszélni, hogy milyen itt, milyen volt mindenkivel találkozni, ki mennyit változott, stb.

Csak azt akarom mondani, hogy a megőrülésig hiányzik Japán és Tokió.

Egy kicsit úgy érzem magam, mint a kis Chihiro, aki elment Csodaországba, látott sok csodát és örök barátságokat fűzött, majd kiment az alagúton ami Csodaországba vezette. A szülei és az őt körülvevő valós világ olyan volt, mintha mi sem történt volna, viszont voltak apró jelek, amik arra utaltak, hogy sok idő ment el, mint az autót beborító sok faág és levél.

Hmmm.

Mostanság nem tudok rendesen aludni, és sok idióaságon gondolkodom. Valamiért időpazarlásnak tekintem az alvást. És mivel itthon sokkal értelmesebb dolgokat tudok csinálni mint az iskolában, ezért inkább ott alszom ki magam. Szóval kész vámpir vagyok. Most is épp hajnali egy van errefelé, de úgy döntöttem, irok egy röpke bejegyzést.

Az elmúlt pár napom jó volt. Elmentem a pótapámmal és az egyik fiatalabb haverjával szteptánc-fesztiválra. Amit ott éltem át, sajnos nem tudom leirni. Próbálom én, de nem tudok elég gyönyörű szót találni rá. Az elejétől a végéig libabőrös voltam, aminek nem volt semmi köze a fázáshoz. Az egyik kedvenc részem az volt, mikor két öreg bácsika kivonult a szinpadra és elkezdett énekelni. Állitólag valami hirességek voltak. Mikor már öt perce dalolásztak, azon kezdtem morfondirozni, hogy ezek mi a fenét keresnek egy szteptánc-fesztiválon, de aztán olyan eszméletlen szteppet vágtak le, hogy szó szerint tátva maradt maradt a szám.

Tulajdonképpen az a napom elég rohangálós volt: rögtön a fesztivál után egy valamiféle orvosi partira mentem Ginzába, ahová a mai napig nem tudom, hogyan jutottam be. Ez nem Rotarys akció volt, sőt, még a pótapámnak sem voltak ott ismerősei. Rejtély. De mindegy is. Reinával, a kedvenc iskolatársammal mentem. Ezen a partin nagyrészt középkorú himek voltak, ami annyira nem is volt unalmas, mert tömegestül jöttek hozzánk beszélgetni, és ingyen volt a kaja és pia.

Közben élem a szokásos életem: reggel elmegyek suliba aludni, Reinával járunk a Mekibe zabálni és elhizni, a többi cserediákkal (bár mostanság inkább magányos farkas vagyok) pedig járjuk Tokió neonfényes részeit és szórakozóhelyeit. Túlságosan ideszoktam már. Az utcákat róva próbálom magamba inni ezt az egész várost és népét. Rossz arra gondolni, hogy nemsokára eltűnnek ezek a szagok, amiket egész tüdőmmel szivok magamba, hogy el ne feljtsem őket. Hogy eltűnnek a velem szembe jövő arcok milliói, amiket annyira próbálok megjegyezni. Hogy szétfoszlanak Tokió ezerszinű fényei. Legszivesebben az egész országot magamhoz ölelném és nem is engedném el soha. A mosolygós fejek, a japán lányok vékonyka hangja amint épp egy-egy boltba invitálnak be, az ovisok kicsi egyenruhákban és parányi kalapkákban, akiket legszivesebben vacsorára enném meg megcukrozva és kis szamócákkal köritve. És még annyi mindent sorolhatnék fel. Mindegy is. Tudom, hogy ebben az utolsó két hónapban kellene a legjobban kitombolnom magam, hisz’ minél tovább kerülök a dolog végéhez, annál kevesebb a valószinűsége annak, hogy hazaküldenek, ha esetleg rossz fát tennék a tűzre. De manapság, akármennyire is igyekszem, nem mindig sikerül. Egy idő után mindig magambazuhanok. Nem vagyok hajlandó beletörődni a dolgokba. Nem akarom, hogy menjen az idő. Nem akarom, hogy egy idő után majd Tokió is felsorakozzon arra a képzeletbeli porlepte polcra, ami alá az “olyan volt mint egy álom” cimke van ragasztva. Mintha nem is én hagynám itt Japánt, hanem Japán hagyna engem egyes egyedül a nagyvilágban.

Most igy érzem magam. Nem igazán értem, miért irtam ezt le ide, de ha már leirtam, hát legyen.

Jó éjt.

Akkor most kutya vagy macska?

Csókolom!

Tudom, megigértem, hogy rendszeresebben irok majd, de meg van rá az okom, hogy nem irtam. Szóval, úgy egy héttel az utolsó bejegyzésem után nagyban leültem a géphez, hogy “na, most irok a blogra”, de megzakkant a caps lock. Komolyan mondom, úgy kapcsolódott ki-be, ahogy éppen kedve szottyant, az én idegeimet meg ezzel teljesen tönkretette. Igy ment ez hetekig, szóval nem tudtam irni. Aztán, egy szép napos március végi estén, amikor már az apukám is itt volt (mert bizony eljött, de azt majd később), egyszer csak fogta magát a caps lock, és megjavult. Na, mondom, jó.

Azóta meg eléggé elfoglalt voltam – miután az apukám elment, volt egy pár nap szünetem, ami alatt ki-be kellett pakolni a bőröndömből, mosni meg ilyesmik, aztán már mentem is a Japán körüli útra. De erről is később.

Persze ha tényleg nagyon nagyon akartam volna, tudtam volna a blogra is időt találni. De mondanom sem kell, hogy már mennyire nincs kedvem. Igazából úgy gondolom, hogy már mindent tudtok, amit tudnotok kell az ittlétemről, és bár még mindig vannak nagy meglepetések, beleszoktam a tokiói mindennapokba, és kábé olyan életet élek itt, mint bárki más. Ezt az életet meg nem hinném, hogy túl érdekes lenne Nektek olvasni. Viszont jó hir az, hogy mostanság történtek nagy dolgok!

Ami még a februárból emlitésre méltó, az az, hogy elmentem a hajdani pótanyámmal (mert már új van. Később.) Yokohamába, hogy megnézzük a Macskák c. musicalt. Az előadás nagy élmény volt. Egy egész szinházat épitettek fel csupán emiatt az egy darab miatt, szóval itt minden kis részlet a Macskákról szólt. A szinház egész beltere volt maga a diszlet, ami, bár szemétdombot ábrázolt, kápráztató látványt nyújtott. Hogy még jobban beleéljük magunkat a helyzetbe, a szemétdarabok mind jóval nagyobbak voltak a kelletüknél – a falon csüngtek óriás, kopott súrolóporos flakonok, gyűrött sörösdobozok, megunt könyvek, újságok, fémdarabok, hatalmas kilyukadt labdák, régi hangszerek, túlméretezett gyermekjátékok, rongyok, stb. Minden egyes részlet hibátlan és gyönyörű volt, a megvilágitás, a szinészek, a dal, a tánc, a smink, a jelmezek… Minden jelenet csodálatos volt, a trükkök is látványosak és bámulatosak voltak. Bár még mindig nem igazán értem a lényegét az egész történetnek, egyszerűen jó volt nézni a műsort. Elbűvölő volt.

Egyébként, visszagondolva a februárra, alig emlékszem valamire. Bizonyára nem történt semmi fontos. A családdal nagyszerű volt a kapcsolatom. Az akkori pótapám (úgy 65 éves) egy vicces, jószivű ember, a pótanyámmal meg vacsora után mindig órák hosszat beszélgettünk. Annyira szabad és jó volt a kapcsolatunk, hogy úgy viselkedhettem náluk mint otthon: kedvem szerint adtam ki “érdekes hangokat”, dalolásztam, táncoltam, amikor épp rámjött az ötperc. Ilyenkor a pótanyám nagyokat hahotázott és megdicsért, hogy szépen éneklek (akkor is, mikor épp egy himnemű operaénekes hangját imitáltam), a pótapám meg csak a maga módján elnézően mosolygott. A pótnővéremmel úgy háromszor találkoztam a négy hónap alatt, mert ő máshol lakik, de amikor együtt voltunk, mindig sokat beszéltünk és nagyokat nevettünk. Az idősebb pótbátyámmal szinte csak köszönőviszonyban voltunk, de ahányszor láttam őt, mindig sunyin vigyorgott. Arra gyanakszom, hogy egyszer tanúja lehetett az “ötpercemnek”. A fiatalabbik pótbátyámon meg mindig annyit röhögtem. Ezt az embert rejtély lengte körül – igazából mai napig sem tudom, hol lakott (a mi házunkban vagy sem). Néha láttam éjnek évadján, hogy ég a villany a szobájában, de a házban valahogy mindig elkerültük egymást. Viszont ahányszor találkoztunk, annyiszor sikerült halálra ijesztenem. Egy izben azért ijedt meg tőlem, mert azt hitte, hogy egy nagyra nőtt macska vagyok, ami kaját keres a konyhában. Ilyen eseteknél ő női sikolyt hallatott, majd leült és zihált, annyira megrémült. Nagyon kedves, csupa sziv emberek, és ha nem a japán etikett, hát halálra ölelgettem volna mindet egy szálig.

Aztán jött a március. Tizenharmadikától huszonharmadikáig itt volt az apukám, akivel ez alatt az idő alatt egy hotelban szálltunk meg, viszonylag közel a központhoz. Jó volt erre a tiz napra egy kicsit kirúgni a hámból - ugyebár ekkor nem voltak rám érvényesek a Rotary szabályai, amit a japánok mindig annyira betartanak. Apukámnak igyekeztem mindent megmutatni Tokióból, amit szerintem érdemes. Elmenünk a kedvenc helyeimre – Shibuya, Shinjuku, Harajuku, Akihabara – , és mivel atyám inkább a történelem és a kultúra iránt érdeklődött, elmentünk Asakusába (ahol régi templomok és épületek vannak, meg egy hosszú-hosszú sor sátor tele szuvenirekkel – jól be is vásároltunk itt), a Tokyo Edo múzeumba Ryougokuban, Kamakurába (ami a hatalmas ülő buddhájáról hires – ide Takako kisért el), és egyszer még kabukiba is (a japán szinház). Az apukám ittléte alatt a Rotaryval is eljutottunk érdekes helyekre és nem mindennapi emberekkel ismerkedtünk meg.

Miután édesapám elment, következett, mint már mondtam, egy pár nap szünet, mialatt kipakoltam a bőröndömből, kimostuk a ruháimat aztán megint bepakoltam, hogy 27-én elinduljak a Japán körüli útra!

Nem is tudom, mit meséljek erről az útról. Soroljam fel a helyeket ahová elmentünk? Nos, Japán leghiresebb helyeire sikerült eljutnunk, olyan helyekre, ahová a japán haverjaim nagy része be sem tette a lábát – Hiroshima, Nagasaki, Nara, Nagoya, Miyajima, Osaka, na és persze Kiotó. Egy álom volt az egész. Nem csak hogy egy hétig gyönyörködhettünk Japán legszebb tájaiban, de ez volt az utolsó egy hét, amikor a többiekkel is úgymond igazán együtt lehettünk. Ugyanis már május elejétől kezdenek lassacskán hazaszállingózni a cserediákok. Szomorú erre gondolni. De szerintem elég jól kihasználtuk azt az egy hetet együtt, még ha csak egy hét is volt. Minden nap buliztunk a szobán, és lényegében buli volt a buszban töltött napi hat-hét óra is, na meg a nézelődés ezekben a régi városokban. Talán tudnék sokat mesélni az egész útról, de gondolom feltűnt, hogy ma nem vagyok túl jó formában.

Erre is van magyarázat! Nos, az úgy volt, hogy.

Ugye volt ez a majdnem egy hónapos tavaszi szünetünk, és kicsit elkényelmesedtem, mert még annyira sem voltak kötelességeim, mint eddig. Amikor nyolcadikán elkezdődött az iskola, jobban mondva a tanév (gyors történelmi háttér: itt az iskola áprilisban kezdődik és három szemeszter van, és három nagyobbacska szünet – egy a téli, egy a tavaszi és egy a nyári. Szóval most vannak új, tudatlan, szűz elsős lánykák. Muhahaha!!), kétszer is beteget jelentettem és igy sikerült kibújnom a suliban-punnyadás súlyos terhe alól. És itt jön az, hogy “ne fesd az ördögöt a falra”!

Mivel még az új órarendem nem volt kész, ma is a cserediákoknak kiszabott szobában, a fejemet az asztalra hajtva szunyókáltam. Ilyenkor, valami rejtélyes okoknál fogva mindig elzsibbad a lábam. Ma is ez történt, szóval arra ébredtem, hogy a lábam meg van halva és hideg van. Még mindig félig alva feltápászkodtam, hogy bekapcsoljam a légkondit, és mivel nem éreztem a lábam, azt sem tudtam, hogy a talpamon állok-e. Egy kis szünet, valami gyanús fájdalom a jobb bokám környékén, és egy pillanatra rá arra eszméltem, hogy gyakorlatilag a sipcsontom végződésén állok, a lábfejem meg természetellenes szögben van kicsavarodva. Mondom, mán csak e’ hijányzott.

Persze eszem ágában sem volt az iskolám gyengélkedőjére menni, inkább végigsántikáltam a napot és délután kétségbeesetten hivtam a pótapámat, hogy jöjjön értem és csináljon valamit. El is mentünk a kórházba, megröntgenezték a lábam, és az orvos közölte velem, hogy jó lenne begipszelni, és akkor majd mankóval tántoroghatok el mindenhová. Mivel én határozottan elutasitottam ezt a lehetőséget, valamilyen számomra ismeretlen elektromos kezelést ajánlott, plusz adott egy kemény, vastag szalagot, amivel be kell kötnöm a lábam, ha megyek valahová, és valamilyen kenőkét. Természetesen az iskolából nem irt ki, de bezzeg azt megtiltotta, hogy bulizni járkáljak. A kulcsomat is jól otthagytam a kórházban, remélem, meglesz, mert különben nekem annyi. Itthon meg majdnem leégett az orrom. Azt hiszem, ma bal lábbal kelhettem fel, általában nem vagyok ennyire szerencsétlen. Az is megfordult a fejemben, hogy a ma reggeli pasi átkozott el, aki mindenáron el akart vinni valahová, és miután sorozatban elutasitottam a vacsora-, ebéd-, ivászat- és reggelimeghivását is, sőt, még a telefonszámomat sem voltam hajlandó megadni (milyen szemtelen vagyok!), valamit a bajsza alatt morogva otthagyott. Gondolom, a “bajusz alatt morgás” volt az átok. Hogy a macska rúgja meg!

Még egy gyors beszámoló az új és régi családdal kapcsolatban. Április hatodikán költöztem az újhoz, és ötödikén volt egy viszlát-vacsi a régivel, ahová összegyűlt a család mind az öt tagja, plusz én. Jól bevacsoráztunk, aztán kreáltam egy köszönő-beszédet, mondván, hogy mennyire hálás vagyok nekik amiért kedvesek voltak és jól törődtek velem, mert sok cserediáknak megkeseriti az ittlétét egy rossz pótcsalád. Persze ez mind csak egy töredéke mindannak, amit mondani akartam nekik és amit irántuk érzek.

A jelenlegi pótapám egy jóképű negyvenes zenész, aki valójában egyedül él, de mivel most én is nála lakom, az anyjának is ide kellett költöznie. Igy élünk hárman egy kis lakásban, ami nagyon otthonos, és már jól berendezkedtem. Biztos furcsa szegény pasasnak, hogy nőuralom van és hirtelen ilyen sok lányos cucc jelent meg a lakásában. Egyébként nagyon jól kijövök mindkettőjükkel, és már a család több tagjának is be lettem mutatva: a pótnagyapámnak és a pótapám nővérének is, akinek van egy szép nagy kutyája. Mindannyian ugyanannál a cégnél dolgoznak késő estig, ezért minden nap először meg kell ott mutatkoznom, és akkor mehetek haza. Ilyenkor meg is kell sétáltatnom a kutyát, ami, bár csak egy éves, két lábra állva majdnem olyan magas mint én, és ami a sétáltatást illeti, helyesebb lenne azt mondani, hogy inkább ő sétáltat engem. Vagyis én repülök mögötte.

Na, most ennyi az újság, a lábam sajog és már három hónap sincs hátra. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy el kell mennem, de nem győzöm hangsúlyozni: nem amiatt, hogy haza kell mennem, hanem azért,  mert innen kell elmennem.

Na pá!

U. i.: Zsóka, a kajás képeket kizárólag Neked töltöttem fel!

A vége felé

Üdv!

Ismét az elnézéseteket kell kérnem, amiért bokros teendőim miatt elhanyagoltam a blogot. Őszintén remélem, hogy ez volt a legnagyobb szünet - tegnapelőtt is csak azért ültem le a gép elé, mert eltökéltem, hogy lesz a blogon egy januári bejegyzés is. Ez sajnos csak egy előzetes formájában jött össze. Tegnap pedig, mikor estefelé elbóbiskoltam (nem szokásom) és késő este ébredtem fel, már megbántam, hogy az előzetesben olyan készségesen igérgettem a bejegyzést.

Elkezdeném tehát taglalni az elmúlt másfél hónapomat!

A decemberem nagyon mozgalmas volt. Emlékeztek arra a valakire, aki még év elején szégyenlősen bejött a szobámba és adott nekem egy angolul irt levelet? Nos, huszadikán vele mentem vásárolni egy hatalmas plázába. Jól bevásároltam, de a konverzációk nagyon lassan mentek, mivel ő mindenáron az angolt akarta gyakorolni, és mint kiderült, nem sokat ért a nyelvből – egyfolytában a kezében volt az elektromos japán-angol szótár és mindig abba pötyögte be, amit mondani akart. Egy idő után már kinos volt a dolog, viszont örülök neki, hogy eggyel több barátom van a suliban.

Huszonharmadikán volt a cserediákok karácsonyi bálja, ahová rengeteg ember eljött – cserediákok az én distriktemből, és a másik tokiói distriktből is és sok-sok rotextag. Egy gyönyörű, hangulatos kis tetőtéri klubban gyűltünk össze, fáklyafényes, széles terasszal. Nagyon sokan voltunk, és ismét sikerült meglepniük: egyszer csak kihivtak a reflektorfénybe és elémtoltak egy csillagszóróktól szikrázó tortát, majd mindenki elénekelte a “hepibörzdéj”-t és sorban felköszöntöttek. A hangulat nagyon jó volt, igyekeztem a legtöbb emberrel összeismerkedni, csak sajnos korán véget ért a szabályzat miatt.

A karácsonyom nem is lehetett volna semmitmondóbb. Olyan volt, mint bármely másik nap. Összejöttünk a csajokkal (Erika, Noémi, Hana és én), és szétnéztünk Ikebukuróban, egy boltokkal, restikkel és bárokkal teletömött neonfényes részén Tokiónak. Kajáltunk, purikuráztunk, hülyéskedtünk, de igazság szerint azon a napon rámtört egy párszor a honvágy. Eszembe jutottak Kassa behavazott, barátságos kis utcái, a Főutcára minden éven kiállitott hatalmas karácsonyfa és az előtte sorakozó, forraltbort, édességeket és meleg kaját kináló faházak, amik körül mindig rengeteg nép nyüzsgött. És persze a családom, amivel karácsony idején minden éven végiglátogattuk a rokonságot, a karácsonyfadiszités… De, mit panaszkodom, ezért az évért bármilyen áldozatot kész vagyok meghozni!

December végén ellátogattak Japánba Erika szülei és unokatestvérei. Én alig vártam, hogy találkozzam velük, és mint kiderült, ez kölcsönös volt! Először Shibuyában találkoztunk, és a fogadtatás is meglepően meleg volt – amint megláttak, megölelgettek és össze-vissza csókolgattak. Normális esetben ez nem lenne olyan meglepő, csak épp elfelejtettem, hogy máshol mennyire fontos az embereknél a testi érintkezés is. Az év utolsó napjaiban tehát főleg velük lógtam, és nagyon jól éreztem magam. Még az is, hogy folyton pergő nyelvvel hadartak portugálul, szórakoztató volt. Jó volt egy pár óra erejéig “visszatérni” külföldre.

A szilveszter (japánul: shougatsu) érdekes volt. Egyáltalán nem hasonlitott az otthoniakhoz, itt egy régi buddhista szokást tapasztaltam meg. Éjfél előtt kocsival elindultunk egy buddhista szentélybe, Roppongihoz közel. Mint később kiderült, azért mentünk ilyen messzire, mert a pótapám felmenői mind ide jártak az oshougatsu idején. A szentély gyönyörű volt, a bejárat előtt hosszú sor kigyózott. Belül sok kis furcsa épitmény volt, szobrokkal, perselyekkel és kolompokkal ellátva. Sorban ezek elé kellett járulni, megköszönni az előző évet és jó szerencsét kérni az elkövetkezőhöz , pénzt dobni a perselybe és meghúzni a kolompot. Beszereztem itt egy pár babonás cuccot – egy kis sárga boritékot, amiben van egy pénzérme: azt vallják, hogy ha ezt mindig a táskádban hordod, sok pénzed lesz. Eddig nem jött be. Plusz kaptam a pótszüleimtől egy vicces kis mogorva képű piros szobrocskát, aminek a szeme teljesen fehér. Nekem kell megrajzolni a szemét és közben kivánni valamit.

Január első reggelén a szűk családi körrel koccintottunk és királyi módon bereggeliztünk. Ez után nagy takaritás következett – az egész konyha és tévészoba, a kis buddha oltárral együtt meg lett tisztitva. Rám csak a saját szobám volt bizva. Másnap nagy családi összejövetel volt. Ezt igazából nem vettem komolyan, azt hittem, hogy maximum heten leszünk összesen, igy aztán rendesen meglepődtem a másodikai reggeli látványtól. Égnek álló hajjal, smink nélkül és pizsamában állitottam be a tévészobába, ahol a szoba mellett lévő helyiségtől elválasztó tolóajtól el voltak távolitva, igy a két helyiség egy nagy szobát alkotott. Az emberek sorra jöttek és végül úgy húszan lehettünk. Gyerekek, felnőttek, idősek és egy kisbaba is. Az asztalok össze voltak tolva és roskadásig tele voltak pakolva étellel-itallal. Ez a lakomázás kábé olyan volt mint a japán változata az én gyerekkori nagy családi összejöveteleimnek. Örültem neki, hogy ennyire kivettem a részem egy ilyen fontos családi akcióban, nem is beszélve arról, hogy mennyi érdekes embert megismerhettem. Szeretem ezt a családot – lazák és viccesek és látszik, hogy mennyire szeretik egymást.

Január elején a pótapám elvitt teniszezni és bowlingozni egy pár családtaggal és haverjával. A tenisz nem ment nekem valami jól, a bowling bábukat viszont sikerült néha véletlenül ledöntenem! Végül arra is sikerült rávennem a pótapámat, hogy csináljunk együtt purikurát. Vicces nap volt.

A következő héten részesültem eddigi ittlétem egyik leggyönyörűbb és legemlékezetesebb élményében. A családdal elmentünk egy “kabuki”-ba, ami a japán szinház. Node nem akármilyen szinház az! Az épülete pompázatos és hatalmas, ami pedig a szindarabot illeti, úgy öt órás lehetett (egy pár kis szünettel és egy nagy vacsora-szünettel). Minden szerepet férfiak játszottak, és történelmi eseményeket adtak elő. A fülemben egy kis fülhallgató volt, amin át szüntelenül mormolta a szöveget az angol csaj, leforditva a mondatokat és magyarázva az eseményeket. Egy szünet alkalmával a hang elmagyarázta, hogy a kabukiban nincs improvizálás és olyan sincs, hogy valaki elfelejtse a szöveget – a szinpadon minden és mindenki centiméter pontossággal a helyén van. A szindarabban soha nem a történet a lényeg, hanem az, hogy az előadás szemet gyönyörködtető legyen. A darabban apró részletek is sokat mondóak, például a pipa használata – abból, hogy a szereplő hogyan szivja, gyújtja meg vagy épp üriti ki a pipát, következtetni lehet arra, hogy mit érez. És igen, az előadás valóban szemet és fület gyönyörködtető volt. A diszlet gazdag és pompás, a szinészek bőre mind vastagon fehérre festve, a háttérben különböző érdekes hangszereken, dobokon játszottak és énekeltek a zenészek, a jelmezek meg egyenesen fényűzőek voltak! Az egyik jelenetben a gésát játszó szinész tizpercenként más kimonóban jelent meg a szinpadon, és úgy táncolt a közönségnek, ami fejvesztve ujjongott az effajta fordulatoknál – úgy gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől.

Egyik napon az iskolai cipőmben szúrt valami. Kiderült, hogy egy levélke egy elsős lánytól (én másodikos vagyok), amiben bemutatkozik és közli velem, hogy a barátom szeretne lenni. Nos, ennek az ártatlan levélkének az lett a vége, hogy mára sülve-főve együtt vagyunk. Együtt megyünk és jövünk suliból, bolondozni járunk mindenféle plázákba és városzrészekre, moziba megyünk, vagy csak épp beülünk egy kávéra. Amikor meg nem vagyunk együtt, akkor is mailekkel bombázzuk egymást. Nagyon hálás vagyok, hogy van nekem, mert nagyon jó ember és érdekes személyiség. Hogy miket nem hoz a sors!

Egyik napon elmentem a pótanyámmal háromdé-moziba (életemben először és nagyon tetszett), egy másik napon meg meglátogattuk a családdal Moriyamáékat. A nyomós indok az volt, hogy az egyik decemberi bálon sok játékot kaptam, amikre én nem igazán voltam rászorulva, ezért úgy gondoltam, lepasszolom a pulyának. Igen nagy volt az öröm – Yuike mindenáron velem együtt akarta kipróbálni az új játékokat, és végül meg is bántam amiért beadtam a derekam, mert egy óra játszás után is úgy tűnt, hogy egyre jobban és jobban élvezi a dolgot. Rürike is megnőtt – apukám szerint olyan a feje mint egy hordó. Nos, a haja legalábbis megnőtt. A vacsora gazdag volt, és sokat beszélgettem a Moriyamákkal.

Az utolsó emlitésre méltó dolog az újévi lakoma volt egy hatalmas hotelban (kissé megkésve, január 20-án). A lakoma nem Rotarys akció volt, igazából a mai napig nem tudom, hogy azt a kábé harminc embert mi kötötte össze. Vacsi előtt egy japán komikus szórakoztatta a népet, aztán ettünk, majd minden átmenet vagy figyelmeztetés nélkül kihivtak a reflekrotfénybe (nem értem, miért csinálják mindig ezt), aholis Szlovákiáról kellett beszélnem. Végül tombola volt, nyertem két óriási kerek péksüteményt, amiből még ma is van egy kevés, pedig nagyon szeretem.

Nos, itt vagyunk immár február elején, és tegnapig fehőtlen napsütés és kellemesen hűvös levegő volt, viszont a minap épp elbóbiskoltam, és mire felkeltem, hat centis szűz hó boritotta a kertet. Ez valamiért arra emlékeztet, hogy elindultam a cserediákévem a vége felé. Már csak öt hónap. És bár ne szaladna ennyire az idő.

Mára ennyi, gyerekek, igyekszem ezentúl rendszeresebben elnézni ide, és fenyegessetek meg valamivel, ha nem irok elég szorgalmasan. Agyő!

A VÉGE FELÉ – ELŐZETES!!!!!

BEJEGYZÉS HOLNAP!

Vajon ki éli túl?

Üdv!

Tudom, tudom, az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a blogot, de most igyekszem bepótolni!

Hadd kezdjem a Rotary klubom karácsonyi báljával, amire december másodikán került sor. A bál előtt tisztességesen kirittyentettem magam, mert hát mégsem rémisztgetni megyünk oda. A bulira egy képtelenül fényűző helyen került sor, aranyszinű mintás tapétával és hatalmas festményekkel a falon, és óriási kristálycsillárokkal csüngtek alá a mennyezetről. A terem hamarosan megtelt az ünneplőbe bújt japán népséggel, a morajlás csak fokozódott, egy páran le is támadtak a kérdéseikkel Szlovákiáról. A pincérek elkedztek legyeskedni körülöttünk, jöttek a mennyei fogások, miközben meglepően kellemesen elbeszélgettem az asztalomnál ülő japán férfiakkal. A desszert után már igencsak szűknek éreztem a ruhámat, annyira teleettem magam. Vacsora után kihivtak a “reflektorfénybe” és átadták a szülinapi ajándékomat (ruhák, amiket magamnak választhattam), plusz a kezembe nyomtak két hatalmas csokor virágot, amiket a régi, ill. az új pótcsaládomnak kellett átadnom hajlongva és köszöngetve (ugyanis mindkét család ott volt). Szinte vissza sem ültem a székembe, mikor következett a tombola és elsőként nyertem. A nyereményem egy tartalmas boriték volt. De most jött csak a java! A partira érkezett egy külföldi jazz-zenekar, fantasztikus zenészekkel. Majd’ elolvadtam, mikor megszólalt a fekete énekes mély férfihangja, és a japán énekesnő sem volt semmi! Na és a szaxafon!!!Valójában a zenekar tagjai egyenként is kész profik voltak, együtt meg csodálatos összhangban muzsikáltak. Nagy élmény volt. Én és egy korombeli csaj nem fértünk a bőrünkbe, úgyhogy felpattantunk és jól megtáncoltattuk a népet. A buli végén már az egész tömeg táncolt!

Eléggé elfáradtam a bálozásban, de volt egy szűkkörű afterparti is, ahol az idős japán pasasok derültükben karaokezni kezdtek, és elvárták, hogy én is énekeljek. Nos, hogy énekeltem-e vagy sem, az maradjon csak magánügy.

Gyerekek, szülinap! Hivatalosan is nagylány lettem, ugyanis december negyedikén betöltöttem a tizennyolcat! Reggel egészen szokatlan jókedvvel indultam az iskolába. Mintha az időjárás is felköszöntött volna – annak ellenére, hogy december eleje volt és aznapra még esőt is jósoltak, az égen alig úszott egy-két felhő és a nap hétágra sütött. Elég bizarr látványt nyújthattam iskolába menet, mikor a sok álmos-komor öltönyös fazon között én fülig érő vigyorral ültem a vonaton. Az iskolában aztán mindenkire ráragasztottam a jókedvemet – az osztálytársaimmal (akiknek eleinte sejtelmük sem volt arról, hogy szülinapom van) ugrándoztunk, táncoltunk és dalolásztunk. Aztán meg már alig vártam, hogy hazamenjek és elkészüljek a bulimra, amire Roppongiban került sor. Apropó, Roppongi! Állitólag Tokió egyik legzüllöttebb környéke, és minő sors-irónia – történetesen a szó jelentése “hat fa”. Hát nem érdekes (a kérdés főleg azoknak szól, akikkel együtt voltam művésztáborban Hatfán)? A helyszin egy dél-afrikai bár volt, és eljött szinte mindenki aki számit - a cserediákok nagyja, Aiko és Mei, egy outbound (japán diák, aki jövő éven indul cserediákoskodni), Nori, haverok az egyetemről (Dew, Shyuhei és Nishi). Rengeteg cuccot  kaptam – egy csokor virágot és egy pár fülbevalót Aikotól és Meitől, egy eredeti kétlemezes Michael Jackson válogatásalbumot Dewtól és Nishitől, egy kis plüssmacit, egy pár ezüst fülbevalót, plusz egy szőrös nyuszi alakú boldog-szülinapot-kártyát Noritól, egy szép nagy, rózsaszin, macskákkal diszitett összehajtható tükröt Szanditól (a cserediák Magyarországról), egy női mikulásszerkót Noémitől és Kellytől (cserediákok Belgiumból és Hollandiából), egy csokor virágot, amibe egy piros párducmintás ehm… fehérnemű volt belegyömöszölve – közös ajándék Riikától és Erikától (Finnország és Brazilia, de Erika sajnos nem tudott eljönni), egy kék kötött sapit és egy pár fülbevalót Hanától (az egyetlen outbound), és még bizonyára ki is hagytam valakit. A legtöbb embernek sajnos hamar haza kellett mennie, igy főleg már csak az egyetemistákkal maradtam. Mit mondhatnék, jól megünnepeltük a szülinapomat.

Másnap volt a költözésem napja. Még a póttesóim is hazaszállingóztak, hogy elbúcsúzzanak és odaadják az ajándékaikat. Kaoritól és Maritól kaptam egy pihe-puha, jó meleg, állatkás pokrócot, Yuritól pedig egy émelyitően édes illatú tusfürdőkészletet (mert tudta, hogy szeretem az édes cuccokat). Még csak félig pakoltam be, szóval mindent amit láttam, behajitottam a bőröndbe, elbúcsúztam az immár ex-tesóktól, és uccu neki, irány a Sakuma család.

Na gyerekek, megment a családcsere is. És mindazon sziklaszilárd állitásaim ellenére, miszerint az előző pótcsaládom tökéletes volt, azt kell mondjam, hogy a mostani még tökéletesebb. Egy régi házban lakom, nagy kerttel, az iskolámtól kicsit messze (egy óra az út, a gyaloglásokat beleszámitva). Ennek a háznak vannak misztérikus részei, ahol még soha nem jártam – pedig bizony már két hete itt lakom! Van egy szellem is, tök jól összehaverkodtunk. A lényeg! Ez a ház félig-meddig japán stilusú. A földszinti tévészobában alacsony asztal van és nincsenek székek, a falon pedig portrék csüngenek a pótapám nagyszüleiről (ez azért izgi, mert a pótapám eleve hatvan körül van). Ebben a szobában van még egy buddhista oltár kis szobrokkal és parányi narancssárga lampionokkal. A pótanyám minden reggel meleg teát és rizst tesz az oltár elé, kis arany serlegekben felszolgálva.

A ház többi része kissé hideg és huzatos, a konyhába reggelenként pokrócba bugyolálva megyek. A szobám az emeleten van, itt szerencsére van légkondi, szóval kedvemre fűthetek. A szoba keskeny és hosszú, de tökéletesen megfelel - saját erkélyem is van, és annak ellenére, hogy japán stilusú ház, én ágyban alszom. Rögtön az első napon összegyűlt az egész familia és elmentünk egy japán étterembe. Mint kiderült, három póttesóm van – egy harminchat éves nő, egy harmincnyolc és egy harmincéves pasi. A legfiatalabbat igen birom, ugyan olyan kigyótáncot szokott lejteni a fejével mint én, és mindezt teljesen komoly arckifejezéssel. Majd’ megszakadtunk a nevetéstől, mikor rákezdett ott, az étteremben. Elég sokáig maradtunk, mi voltunk az utolsó vendégek és az étterem rögtön bezárt miután távoztunk. Kellemes este volt!

Az első (és eddig talán az egyetlen) probléma, ami felmerült ezzel a házzal kapcsolatban a számitógép volt. Ugyanis kábé annyira lehet régi mint a ház többi része. Egy pár napig el voltam tehát szigetelve a külvilágtól, de sürgősen cselekedtem, és egy csütörtöki napon én és az angoltanárom elmentünk Akihabarába, hogy vegyünk egy jó kis gépet. Egy kicsit elhúzódott a dolog, de végül egy aranyos kis laptopot vettem, ami eddig remekül működik.

A szülinapom utáni hétfőn az osztálytársaim jól megleptek! Ebédszünetben az egyik lány elhivott, hogy menjünk venni ebédet. Ez egy kicsit szokatlan volt - általában én szoktam neki könyörögni, hogy jöjjön velem - de még igy sem fogtam gyanút. Nagy ártatlanul megvettük az ebédet, majd felmásztunk a negyedik emeletre (mert itt van az osztályunk). Az ajtót becsukták, és mikor kopogtunk, csak azt hajtogatták, hogy várjunk még. Úgy fél perc várakozás után kinyitották az ajtót, és -

BUMM! Hangos pukkanások, egy kis füst, és a nyakamba hullott egy halom szines szalag. És közben mindenki azt orditotta vigyorogva, hogy “HÁPI BÁSZÜDEI!’. Olyan aranyosak voltak! Aztán sorra mindenki megölelgetett, és odaadták az ajándékot – egy képkeretet és egy csokor virágot. Még a kalácsárus bácsi is hozott nekem egy szép nagy lila virágot.

A következő karácsonyi buli tizenkettedikén volt. Mint már emlitettem az előző bejegyzésben, nem vártam túl sokat ettől az akciótól, de az igazat megvallva jól éreztem magam. Többek között idős nénik és bácsik voltak jelen, de ott volt például három lány az iskolámból is. Sajnos nem igazán tudtam velük beszélni, mert külön asztalnál ültünk, no de üsse kavics. Ennek a partinak három nagyon jó része volt: a kaja, az énekesnő (a hangjára nem tudok szavakat találni), és JÖTT A MIKULÁS! Bizony, hogy jött, és hozott ajándékokat, igazi játékokat! A csomagok mögül ki sem látszottam, úgy tértem haza. Nekem nincs sok szükségem rájuk, de Ruri és Yui biztosan örülnének nekik!

Történtek rossz dolgok is. A holland cserediáklánynak bizonyos személyes okokból haza kell mennie, szóval holnap reggel repül. Félreértés ne essék – tudom, mire következtettek, mikor azt olvassátok, hogy “holland”! Nem, ez a csaj nem csinált semmi illegálisat, amiért hazaküldték volna. Még mindenki a sokk hatása alatt van, amiért elmegy – szerintem mindenki nagyon szerette őt! Még mindig hihetetlen. Tegnap összegyűltünk mindannyian, hogy elbúcsúzzunk tőle – eltöltöttünk egy szép délutánt Harajukuban. Ma pakol, holnap hazamegy… Na, egy kilőve, már csak tizenketten maradtunk. De vajon ki éli túl?!

Ma filmeztünk a suliban. A filmnézésre az iskola hatalmas, multifunkcionális termében került sor – szerintem ez a terem a méretet nézve bármelyik moziteremmel felvehetné a versenyt. Itt részesültem életem legmeghatóbb és egyben legjobb filmélményében. A film cime Hachiko, és igaz történet alapján készült. Egy kutyáról szól, ami minden nap elkisérte a gazdáját az állomásra (valójában a tokiói Shibuya állomásra), és később újra kiment az állomásra, hogy fogadja a gazdáját és együtt menjenek haza. Egy napon azonban a gazdája meghalt, és a kutya további kilenc éven át minden áldott nap kijárt az állomásra és várta a gazdáját. Egyébként a kutyának szobrot is emeltek a Shibuya állomás előtt. Olyan gyönyörű, kedves és megható film volt (pedig nem vagyok én az a nyámnyila! Soha nem sirtam filmeken, csak kicsi koromban, mikor egy medvét megöltek a rázuhanó sziklák, és mikor Jack meghalt a Titanicban.), és a szomorú részeknél az egész tömeg egy emberként kezdett szipogni. Mögöttem egy lány kissé hevesebben zokogott a többieknél, én pedig alig tudtam nyugton maradni – az arcom ázott és legszivesebben üvöltöttem volna. Nézzétek meg a filmet, nagyon megéri!

Na, mára ennyi, gyerekek. Nézzétek meg az előzetest és a képeket! Agyő!

Egy költözés és egy ígéretes december

Ez most rövid lesz, ígérem!

Ugyanis a napokban semmi említésre méltó nem történt. Igaz, ma volt a kórusverseny döntője, és a végén angol szavalóverseny, amin én konferáltam. Nagyon zavaró az iskolámban, hogy mennyire meg akarja tartani a professzionalitás látszatát. Mindenkit belekényszerítenek olyan dolgokba, amiben az illető egyáltalán nem jó. Például a kórusverseny. Volt szerencsém résztvenni egy párszor az alapiskolások énekóráin, és meg kell mondjam, kész katasztrófa. Na jó, bevallom, hogy az énektanárnőnek igazán gyönyörű, tiszta hangja van, de a diákokkal egyáltalán nem tud zöldágra vergődni. Mindig van egy része az órának, amikor minden lány sorbaáll, és egyenként éneklik el azt a bizonyos japán dalt. És igen, valóban mozog a szájuk, de bizony iskola, hogy én egy árva hangot nem hallok onnan kijönni. A tanárnő mosolyogva bólogat, de látszik rajta, hogy pattanásig feszül minden idege. És a hatvantagú kórusból is csak egy gyönge tavaszi szellő hangját tudja kicsikarni. És hogy miket művelnek ezek a “karmesterekkel”! Találomra kiválasztanak egy lányt, és mozdulatról mozdulatra beidomítják őket, hogy hogyan vezényeljék végig a dalt. A kórusnak valószínűleg fogalma sincs, hogy mire való a karmester – annyi volt nekik mondva, hogy őt kell bámulni míg énekelnek. Egyébként itt mindig a karmester alkalmazkodik a kórushoz.

Az angol szavalóversenyről meg már ne is beszéljünk. Az ötszáztagú közönségből az angoltanárokon kívül senkinek sem volt halványlila fogalma arról, hogy miről beszél az illető szavaló. De még a szavalónak sem. Minden elismerésem azoknak a diákoknak, akik fejből megtanultak egy ötperces szöveget angolul, mert ugyanennyi erőfeszítéssel még héberül is beszélhettek volna. Ami a konferálásomat illeti, ötszázból kábé hat embernek beszéltem.

Na most, félreértés ne essék! Nem a diákok énektudását, sem az iskola angoloktatását szidom (most épp nem, pedig hohó, milyen csúnyán tudom az angoloktatást szidni!), hanem ezt a “profik-vagyunk” látszatot. A lehetetlen szigort. Hogy mindenkit belebújtatnak olyan szerepekbe, amikhez semmi közük. És hogy mindent elutasítanak, ami egyedivé tenne valakit. Hogy a tanárok milyen önelégülten pásztázzák a fegyelmezett tömeget. Elnézést, de ez az utóbbi időben igencsak feltűnt nekem és rettentően zavar, szóval gondoltam, leírom ide. Azt sem állítom, hogy minden japán iskola ilyen – nem akarok itt általánosítgatni, mert én csak a saját sulimat ismerem. Viszont szerintem az ilyen módszerek… finoman szólva nem jók. Mit gondoltok?

Témaváltás! December elseje van, és ez nekem valamiért hihetetlen. Nem fér a fejembe, hogy már ilyen sok idő elment. Miért érzem még mindig úgy, mintha év eleje lenne? Tulajdonképpen már elég közel van a félév. Az idő rohan. És ahogy elnézem a decemberemet, azt kell mondjam, hogy az csak úgy vágtázni fog!

Holnap egy Rotarys karácsonyi bulira megyek – eygre a három közül. Ha midnen igaz, itt fogom megkapni a szülinapi ajándékomat a Rotarytól. Csütörtökön “nagybevásárlásra” indulok – nem ártana egy pár meleg cucc, plusz még ott van a vészesen közelgő pótcsaládváltás, ami miatt szintén kell vennem egy pár dolgot.

Pénteken pedig betöltöm a nagy, “kerek” tizennyolcat. Valamiért ez sem akar a fejembe férni. Egy év újra mögöttem van. Bár Japánban a nagy-kerek-tizennyolcnak csak annyi az előnye, hogy már megnézhetem a “tizennyolcas karikás” filmeket. Muhaha. Gyerekek, annyira sajnálom hogy ezt nem tudom Veletek ünnepelni…

Apropó ünneplés! Egy dél-afrikai bárba megyünk, Roppongiba. Az a hír járja, hogy ez igencsak züllött hely, node üsse kavics! Különben sem zülleni megyünk oda, hanem mert Sayaka ott dolgozik, és különben sem voltunk még ott. A “Dél-Afrika” szó meg elég ígéretesen hangzik nekem. A lényeg, hogy mostanra a körülményekhez és a nem túl terjedelmes baráti körömhöz képest elég sok embert sikerült összeszednem – eddig tizenhat ember mondta biztosra, hogy eljön, és még kábé további hat embertől várok választ. Eljön egy jópár cserediák, egy-két Rotextag, Aiko és Mei, Nori, Dew és még két haver a Hosei egyetemről. Nem akarok megjósolni sem elkiabálni semmit, de szerintem NAGYON JÓ LEEEEESZ!!! De, köhm, no majd meglátjuk.

Szombaton költözöm. Egy kicsit azért aggódom, hogy a Sakuma család miben lesz más a mostani, megszokottól – mik lesznek az előnyei és hátrányai (utóbbiból egyet máris tudok mondani: kábé egy órával kellesz hamarább kelnem naponta, mert olyan messze van a sulitól). De nem tagadom, kell most egy kis változás.

Tizenkettedikén ismét egy Rotarys karácsonyi bulira vagyok hivatalos, de ezúttal az iskolám vénséges tulajdonosa hívott meg (olyan hajlongást kellett neki ezért levágnom, hogy még mindig izomlázam van). Ezzel a partival kapcsolatban bizonytalanok az érzéseim, de igazándiból nem probléma egy pár órát végigszenvednem akkor sem, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok, hogy egy tucat nyolcvanévessel kellesz ráznom a rongyot holmi japán Korda Györgyökre. Kibírom.

Mielőtt elfelejteném!! Talán még sokan nem látták a hatalmas felfedezésemet, szóval itt is reklámozom. Nos, MEGTALÁLTAM A JAPÁN KORDA GYÖRGYÖT! Klikk: http://www.workman.co.jp/images/flash/cm1.html . Na, remélem, ezért senki nem fog beperelni, mert akkor nyakig vagyok a trutyiban. De ha belegondolok, még úgy is megérné! Egyébként ez az egyik kedvenc reklámom, és úgy nézzetek rá, hogy itt az összes reklám ennyire kretén. Annyit szoktunk rajtuk viháncolni a pótanyukámmal!

No, ez is megvolt. A tizenkettediki karácsonyi buli után lesz még egy, december huszonharmadikán. Ezúttal azonban biztosabban tudom állítani, hogy jól fogom érezni magam, ugyanis ott csak az én korosztályom vesz részt. És amikor azt mondom, hogy “csak”, akkor úgy is értem, hogy “csak”. Ergo jót fogunk randalírozni!

És persze a karácsony. Nos, mivel a japánok nem keresztények (túlnyomórészt), ezért egy kicsit más jellegben ünneplik a karácsonyt, mint mi. Tulajdonképpen a karácsony náluk valamiféle divat-ünnep, nem hinném, hogy túl sokan ismernék a vallási jelentőségét. De ez nem lényeg! Szóval, a szerencsésebb japcsik a párjukkal mennek romantikázni valamerre karácsonykor. Akik meg hoppon maradnak, azok sem búsulnak túl sokáig – összejönnek a haverokkal és együtt buliznak. Na most, Nori ide vagy oda, én nem vagyok az a nagy romantikus típus, aki elérzékenyül a város fényeitől és a szállingózó hópelyhektől (bár nagy csoda lenne, ha havazna – még mindig csak egy szál hosszúujjú pólóban járok ki az erkélyre!). Tehát reményeim szerint lesz valami jó kis házibuli, ahol kedvemre kitombolhatom magam! Node ki tudja, mi lesz addig. Lehet, hogy jobban megtetszik majd az “édeskettes” gondolata.

Ami meg a szilvesztert illeti, még ötletem sincs, hogy hol fogok kikötni. A hagyományosabb családok ilyenkor egybegyűlnek és valamilyen ősi vallást követve elmennek egy helyre, ahol jó szerencsét kérnek az elkövetkező évre. Nos, a Sakuma családot elnézve szerintem nekik eszük ágában sincs holmi szerencséket kunyerálni, de ha mégis, akkor sem hiszem, hogy ugyan ezt várnák el tőlem is. Azt hallottam, hogy sok fiatal úgy ünnepli az új évet, hogy – miután természetesen egész éjjel mulattak – elmennek valamilyen magas pontra és megtekintik az év első napfelkeltéjét. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a szokás eszméletlenül tetszik! Ha nem lesz senkinek ellenére, majd én is összehozok egy pár embert, hogy együtt nézzük meg az első napsugarakat.

Ezen túl meg már egyáltalán semmilyen tervem nincs. De tervezni nem jó. Plusz, ott vannak a betervezett akciók közti üres napok, amiket majd megpróbálok valami értelmessel és élvezetessel kitölteni. Utána meg már csak alakul valahogy minden. Takako is megígérte, hogy szülinapi ajándék gyanánt elvisz majd egy élőzenés jazzbárba. Az ötlet felettéb tetszetős. Szeretem a vele töltött elmélyülten beszélgetős, jazzes-félhomályos estéket. Mindig sikerül elrugaszkodnunk a mindennapi és közönséges dolgoktól.

No, gyerekek, mára ennyi! Tudom, azt ígértem, hogy ezúttal rövidre fogom, de úgy látszik, ismét szófosásom volt. Ne felejtsétek megnézni csíkszemű Gyuri barátunkat, és VÉLEMÉNYEKET KÉREK MINDENRŐL! Eléggé felhagytatok a kommentálással, és ez nem tetszik! Billyentyűt ragadni, gyerekek, mert ebből verekedés lesz!

Jóéjt!